Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Duba Gyula: A borivás két módja (regényrészlet)
Duba Gyula undorát. Egyéni indítékú. Gondterhelt a kép tökéletlensége ellenére is érez benne otromba bájt. Grandiózus kontármunka, tehetségtelen festő alkothatta — részegen. Meztelen vállú, nagy mellű delnő nevet rájuk csábosán. Fefér bőrű, ám rezes orrú bachánsnő. Kék kelme fedi dús idomait, bő redőkben hull rózsaszín húsára, ravaszul tudatos hölgy, beszédesen előrehajol, hatalmas keblei elomolnak, mintha bámulójuk felé indulnának. Középkori szajha a Meister Züchtinger védencei közül. Míg Kolos legszívesebben letépné a falról, Gondterhelt csábító szertelenséget érez benne, elvadult mulatozások és féktelen kicsapongások barokkos bujaságát. A borivás szellemének arája lehetne, Bacchus isten szeretője, nőnemű dionüszoszi lény, a bor, jókedv és mámoros szerelem megtestesítője. Akár az egykori Frauenhaus egyik asszonya is lehetne, kinek hatalmas kebelén és oszloplábú, tágas ölében a gondoktól gyötört Luxemburgi Zsigmond király és császár elszenderült. Kolos hátat fordít a képnek, kitörli emlékezetéből. Vastag falú pohárban fehérbor áll előttük az ivópulton, félszáraz rizlingszilváni Bazinból. — Tehát Krisztus lehettél a múlt éjszakán? — A tárgyra térjünk, gondolja magában Gondterhelt, és várakozva nézi a költőt. — Azért bizonyos különbséggel... ám csak annyival, hogy nem nehéz tölgyfa keresztet cipeltem, hanem a koporsómat... Fáradtnak és elnyűttnek látszik, mint aki egész éjszaka koporsót cipelt. Komoran elvigyorodik, bár nem jókedvében, inkább kényszerből, a bizarr téma hangulatát követve. Markáns arcvonásai összetöredeznek, elbizonytalanodásról, dacos lemondásról árulkodnak. A poharat tartó keze enyhén remeg. Néhány ujján és a jobb kézfején friss sebek vörösbarna hege látható. Valami elemi és mély dolog történt. Kolos furcsa csodálkozással és erős kételyekkel szemléli önmagát, mint amikor hosszú idő után tükörbe pillantunk és elbizonytalanodunk, valóban önmagunkat látjuk vagy valaki mást?! Ebben a pillanatban meghallgatná figyelmeztető észrevételeit. Beszélhetne neki a tehetséget megillető komolyságról és az önmagukkal szemben érzett felelősségről. Bármit mondhatna Kolosnak, hallgatná és beleegyezően bólogatna. Helyeselné intelmeit. Gondterhelt intelmei — mondaná, mily bölcsek és emberiek! Komolyan hallgatná, szinte bűnbánó arccal, s közben gondolná: papolj csak, papolj, Gondterhelt! Aztán megunná és így szólna: kenetteljes malaszt, nem kérek belőle! S inni kezdene, és amikor már eleget ivott ahhoz, hogy goromba legyen, kikérné magának a gyámkodást, és ráförmedne: hagyd abba a hülyeségeidet! Nem vagyok szent, hanem költő! Magasztos prédikáció helyett vakard le a falról azt a banyát! Zsembery Kolos tehát elmondja Gondterheltnek, hogyan lehetett Krisztus egyetlen éjszakán. A történet kezdetének a helyszínére éppen csak utalt, mindketten jól ismerték. Mi azonban részletesebben szólunk róla, mint olyan helyről, amely megfoghatóan és érzékletesen képviseli a régi várost, amikor a polgárok életében még a „városi béke” intézményének a törvényei uralkodtak. Az utolsó óvárosi „heirriger” borpincéjét csak a beavatottak ismerik. Művészek és szerkesztők, bohém állami hivatalnokok, valódi ínyencek és hivatásos borivók látogatják. Mindannyian a kedélyes szórakozás hívei és a könnyű
