Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Duba Gyula: A borivás két módja (regényrészlet)
A borivás két módja nem állandó tartozékai a mai intézménynek, legfeljebb, mint a férfivendégek kemény ivótársai, ám az igazi kedélyteremtő természeti elem ma is a régi, a Kis-Kárpátok-beli bor! A borozó félhomályos, lármás helysége befelé bővül, ahogy a hegy gyomrában a sötét barlang, és feltárja mélységeit. A gyenge fény első pillantásra áttekinthetetlennek mutatja a borozót. Eredetien rejtélyes, ahogy az emberek az ivópultok előtt állnak vagy az asztalok mellett ülnek, egészen sajátos vonás, szinte szertartásszerű. Olyan egyértelműség, amely valamilyen módon mégis titokzatos. Állandó a mozgás és a változás, szakadatlanul áramlik a belső tér minden részlete, nyüzsög összes részecskéje. A söntést követően üregszerű helységek, egyenesen pedig a mellékhelységek ajtaja, balra a konyha bejáratai nyílnak. Az első pillantásra minden fal ajtónak, lengőajtónak és bejáratnak tűnik fel. Azonnal látni, hogy a félhomályos tér egynemű, zárt világ. Közvetlen, meleg inkubátor, a felfokozott érzések és mámoros vágyak megtermékenyítik önmagukat. Részegségben fogant önnem- zés! A tettek hangzavarban születnek és harsány gesztusokban, szenvedélyes szavakban nyernek kifejezést. Romlottságkeltő gép! — mondta régebben Kolos, akkor még fegyelmezettebben ivott és több verset írt, gép, amely a mámoros bűnt termeli! S még hozzátette: mint a baromfifarmok a bontott csirkét! Gondterheltnek a metafora túl modern. Neki a múltat juttatja eszébe a borozó, egykori évszázadokra emlékezteti. Az emberi élet történetére, amelyet a város maga mögött tudhat. Melyet elfelejtett, megtagadott, s valahogy mégis őrzi! Ennek a régmúltnak az elemei a dolgokban élnek, rejtélyesen és láthatatlanul befolyásolják a mámor színeit. Talán a szőlőtőkék választják ki a dombok földjéből és a borok ízében élnek tovább, onnan költöznek az emberekbe. Sokan máshonnan jöttek, az északi hegyekből vagy a déli síkságokról, belekóstoltak a város szőlőillatú és borgőzös szellemébe, a múlt vonzásába kerültek, és a hagyományok hasonlóvá teszik őket a régiekhez. — A város életében kétféle folyamatosság van — fejtegette valamikor régen Gondterhelt, amikor még fiatalon és vakmerően ismerkedtek a várossal, mint beszabadított hódítók —, a borozók és kocsmák szabadossága és a templomi misék formai fegyelme... két véglet... fogóként ragadják és határozzák meg a lelkeket...! — Az én lelkem megfoghatatlan, mert szabad... — állította akkor határozottan a költő, megismerkedésük idején történt, s később ezt többször szívesen említette, most sem feledve és összefüggésbe hozva a történettel, amelyet elmondani készült Gondterheltnek —, azt a turbános banyát azonban szívből utálom, volt hogy már majdnem leöntöttem vörösborral...! A falról csábosán mosolyog rájuk a Szemérmetlen Kövér Kurtizán. A költő rövidítve s undorral nevezi meg, mint SzKK, ami lehetne Szövetségi Kurvák Képviselője vagy a Szabad Kurucok Kikiáltója is. A szójátékot egykor maga gyártotta és azon melegében le akarta köpni a testes delnőt, de a barátai lebeszélték. A költő legyen a nőkkel szemben gáláns és tisztelettudó! A terebélyes hölgyet azóta is változatlanul utálja. Ideje elmondani, kiről van szó! A Vincellér borozó alkóvjának faláról, éppen Zsembery Kolos tekintete előtt nagy színes női portré lóg. Dilettáns, barbár antifreskó. Hivalkodó és ravasz, ám fuser módon érzéki olajfestmény. Kolos gyűlöli, s Gondterhelt nem érti a költő
