Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Tornai József versei
Tornai József hiába reménykednek a halott költők. Ó az ország: fűzfák szerelmeslány-tekintete, Ó a szülöttem föld: akácfák vesznek körül, Ó a nép; képmásunk: gorgófejű rém. Feleségem nem szereti Lisztet, én... Feleségem nem szereti Lisztet, én a Transzcendens etűdökből ébredve, szavak után kapkodva raktam össze rózsa- és körteszirmokból versemet, a Tavaszi holdtöltét, semmi köze Liszthez, mégis az övé, ha nem hallgattam volna, sose élem át ezt a józan agy-fölött hintázó, le-föl dobálódást, Liszt tudta, ki és mi az ördög, járta a Mefisztó-keringőt, ezért fogta a lábát Jézusnak, nem akart a pokolba lecsúszni, csakhogy az alvilág lángjai nélkül nem sír föl a zene, szét kell pattanni a zenében, a versben az asszonyok combjai közt, ó Jézus, Jézus, te ezen nem változtathatsz, nem szedheted le Mazeppát a ló hátáról: mi vágtatunk tovább az Élve-megnyíizás Sztyeppéjén, ó Vörösmarty „hírhedett zenésze”, mindig hallgattalak és hallgatlak most is: ülsz a zongoránál véntengerészhajaddal, hosszú, gótikus orroddal a felhőktakarta hold-isten-szörnyet szimatolva.
