Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - TALLÓZÓ - Németh Zoltán: A Matrjosa-baba szubjektuma
Tallózó létező valóság: a működés. Én jobb szó híján a szubjektumról (az „identikus vershősömről”) is azt mondanám: működés. Alkotó energia, kreativitás, amely nem beszél, hanem megmutatkozik. S ilyenféleképpen bárki megfigyelő többet és „identikusabbat” tud róla, mint „ő” maga. Mittel úr, Euphorbosz, Finnegan — Whitehead nyelvén szólva — aktuális entitások, olyan adottságok, amelyek nem önmagukban érdekesek, hanem egymásra vonatkoztatva; csak az entitások láncában válik láthatóvá a nexus (ez is Whitehead kifejezése), a működő struktúra. Mittel úr — a középszerűségét és erkölcsi lepusztulását öniróniával enyhítő túlélő; Euphorbosz — a saját tudatával szemben ható, paradox, mert tudálékos kreativitás; Finnegan — az „örök visszatérés” körforgásában éppen a halált „abszolváló”, a semmibe távozó ember. De hogy ezek egymásra vonatkoztatva mit jelentenek, mit mondanak, azt meglátni, meghallani és megfogalmazni, nem hiszem, hogy én vagyok a kompetens. Kulcsár Szabó Ernő Kovács András Ferenc idéző technikájával és polifonikusságával kapcsolatban írja le az „interszubjektum” kifejezést. Boldog lennék, ha majd egyszer valaki az én „i n terszubjektumom ” megfogalmazásával is megpróbálkozna. — A szülőföld mint problematika csak az utolsó, a címadó vers erejéig tűnik fel a kötetedben. Teljes szakítást jelent ez a pályádon, vagy csak a véletlen hozta így? — A szülőföld máshol is „feltűnik” a kötetemben, nem csak a címadó versben. A Leviticus című „apokrif triolettekből” idézek: O.K. A festő 192 cm magasra emeli a főnővér tárgyát a szülőföldről mit kellene írnom hogy kiderüljön minden fóbiám belőle gajdol... Nagyon régen volt, amikor a szülőföldről — az akkori irodalmi divatok hatására — én is írtam néhány „panegiriszt”. Azóta, ha a szülőpátriámat versben említem, mindig metaforafunkciója van, s a jelentése távolról sem mindig pozitív. Az írók a gyermekkort paradicsomnak szokták rajzolni, az én gyermekkorom, s így a szülőföldem is — a családom tragédiái, s a falum komor, könyörtelen erkölcsei miatt — távolról sem volt paradicsom, sőt valóban szinte „minden fóbiám belőle gajdol”. De mint „fóbia” is meghatározó, nélkülözhetetlen jel a poétikai jelrendszeremben. Valahol nemrég (ha jól emlékszem, akkor is egy interjúban) a magyar írói ábécé negyvenedik hangjának neveztem a szülőföldet. A művész időnként szembe helyezkedhet vele, mint például Joyce a maga Dublinjával, vagy a mítoszok egébe emeli, mint García Márquez a columbiai Aracata-Macondót, de attól az még szölőföld marad, azaz olyan szó a nyelvben, amely semmivel sem helyettesíthető, s amelynek — a kontextustól függően — nagyon sok jelentése lehetséges. A Finnegan halálában sem egyszerűen a „szülőföldet”, tehát nem az én konkrét szülőföldemet akarja jelenteni, hanem bolygónknak azt az ökorendszerét, amelyből az ember éppen kilépni készül. Az én Finnegan Timótom „iszonyatosan megnyúlt teste” (miután a gazdája a „d.-i félig kész templom tornyában” felakasztotta magát), tulajdonképpen a kihalt, személytelen űrben harangoz
