Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - Duba Gyula: Az emlékezés költészete (esszé)
Duba Gyula hasznára, aki évtizedekig az anyaggyűjtés és a leadások törvénye szerint élt. S aki, nemrégen mesélt róla, néha arról álmodott rosszakat, hogy itt a leadási idő, mindjárt elmúlik a terminus, és az anyag még nem ment el a nyomdába! Igazából azonban a költő kötelességtudása érdekel! Az a fajta következetesség, mely nélkül nincs valódi alkotás. Vagyis a műgond! Ezt a fogalmat hosszú-hosszú idők óta nem említjük, mintha nem ismernénk. Pedig egykor alapvető esztétikai feltétel és érték lehetett. Azt jelenti, hogy a költő érti dolgát, szövege nyelvileg helyes, a szavak zenéje és a fogalmak értéke pontos, a ritmus nem botladozik, és a vers a maga nemében tökéletes. Nincs benne sem tudatlanság, sem pongyolaság! Ozsvaldnak már első verseiben sem találnánk nyelvi pongyolaságot, értelmi bakit, formai zökkenőt. Mintha vele született volna és benne élne a formai fegyelem, a műigény. Aligha véletlen, hogy a kisebb formák mestere, hírből sem ismeri a szószátyárkodást. Tisztában van a szó súlyával és értékével, mintha megélné azt! Tapasztaltam, hogy a versírás nála nem felvillanó ihlet és felfokozott érzékenység műve, legalábbis nem általánosan, hanem tartós időfolyamat. Bizonyára születtek versei szerencsés ihletett állapotban is, de nem jellemzően. Inkább szívós munkával írt, nehezen kereste a szavakat, kihordta a verset, mint anya gyermekét. Máskor már szóltam a Nyerges utcai antikváriumban való találkozásainkról! Olcsó szótárfüzetből olvasta fel készülő verse sorait, szinte egyenként, a sorok száma napról napra gyarapodott. A vers világa benne élt, az érzések fogalmakká kristályosodtak, a fogalmak szavakba öltöztek, harmónia és ritmus övezte őket, a forma törvényei uralták, s néha bizony „csak” tíz-tizenkét soros épület lett belőlük, ám az tökéletes! Emlékek, olvasmány- és életélmények, mondahősök és történelmi alakok töltik be versvilágát, szavak zenéjétől lesz harmonikus és üteme ritmusos, olyan lesz végül, mint a „méhek rendje”, akik nem tudósok, mégis a legtökéletesebb hatszöget készítik. Rend hát a vers! Szavak és fogalmak, érzések és gondolatok rendje, lírai képek és szimbólumok pontos szerkezete. Szöveg, de több is annál: műalkotás! Ozsvald kétségtelenül formaművész! Az ösztönösen vállalt szigorúság — felelősségnek is nevezhetném! —, mint említettem, a szerkesztőre is érvényes. Ez nem valamiféle rigorózus önfejűség, hanem az újság szerkesztésének törvénye. A rend törvénye, ahogy az anyag gyűlik és összeáll, a szám alakul és a lap megszületik. A szellemi valóság egységének szervezése és önszerveződése, mint évtizedes folyamat és alkotómunka. Ebben telik el több mint negyven év, a költő és szerkesztő fél évszázada. Ez a kettősség, szerkesztő és költő szimbiózisa, általában is valóságos és elfogadott, legalábbis a magyar irodalomban, nálunk azonban sorsszerű! Visszautal a kezdetekre. Együtt élnek és hatnak egymásra, sziámi ikrek ők, lélekben összenőve. Nem mindig hálás szövetség, de mint mondtam: sorsszerű! Ozsvaldnál múltőrző prózát is eredményez, jegyzeteket kultúráról, történelemről, írásbeliségről, az élet és a versvilág összeolvad, egység lesz belőle, amely állapotszerü, nem munka már, hanem az emberi létezés formája, a szellem élettere. A költőről szólva ezt a következetességet hűségnek is mondhatnám: hűség a költészethez! Első önálló kötetéből, a Tavasz lesz újra, kedve.sből — 1956-ban
