Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - Duba Gyula: Az emlékezés költészete (esszé)
Az emlékezés költészete jelent meg — s a későbbiekből szinte teljes egészében eltűnt az eszmei kánon. Ami maradt belőle, azt vállalta. A népi valóságot, a múltat nem lehet, s nem is kell felejteni! Az író alapértékeit gyerekkorában szerzi. Ozsvald versei egyre inkább az érzések jegyében lesznek, a rend mellett az érzés, a kettő együtt adja az alkotó embert! A dolgokhoz való viszonyunk érzéki és értelmi, Ozsvald lírája érzésekre és rendre épül. Emelkedettnek tűnhet, ám megsejteti a lényeget: Ozsvald verseinek lelkűk van! Szólhatnak tájról, dologról, jelenségről, történelemről és mítoszi alakról, tartalmi értékük az érzésteli emberi jelenlét! A valósághoz való érzéki viszony szüli a gondolatot. A világhoz való viszonyunk érzelmi, érdemes elidőzni a gondolatnál! Ozsvald lírájában nyoma sincs érzelgősségnek, netán szentimentalizmusnak. Amennyiben minősítenem kell, inkább valamiféle ösztönös és elemi méretű, szinte emberfeletti, már-már kozmikus szomorúságnak nevezném. Amely azonban nem a bánat rokona, sem a kétségbeesésé! Hanem inkább annak a bonyolult s talán neve sincs érzésnek a közelije, amit Madách örök érvényű mondata üzen: Ember, küzdj és bízva bízzál! Mi vajon, ha mégsem szomorúság? Comenius vagyis Komensky írja Panorthosia című művében: „Az emberi nem boldogtalanságának oka maga az emberiség.” Hívjuk hát lemondásnak, nevezzük szkepszisnek, örök pesszimizmusnak? Úgy gondolom, inkább józan tárgyilagosság! Az emberi törvény tudomásulvétele, az emberiség létének megélése. Az ember olyan, amilyen. Úgy él, ahogy tud, ahogy lehet! Ez azonban kevés lenne, a költő tovább él, azt kutatja, hogy élhetünk?! Nemcsak keresi a módját, hanem meg is valósítja. Ezért ír verset! Ozsvald lírájának a gyökérzetét ilyen mélységekben sejtem. Említett „kozmikus szomorúsága” sem lemondásból, elégikus bölcsessége nem hitetlenségből következik, hanem a törvény tudomásulvételéből. Emberekként élünk! Az idő markában tart, s a sorsunk fogva, kedvezményekben nem részesülünk. A gondolat szabadsága és az emlékezés öröme azonban adott számunkra. Ozsvald költészetének filozófiája az élet drámájának higgadt tudomásulvétele. De hogyan fejezi ki? Szóltam már róla, hogy a kezdeti eszmei szóvirágok és programversek nála hamar elapadtak. Említettem, hogy már a korai hangulat- és tájversekben is megtaláljuk a gondolati elemeket. Lírája az impressziók és emlékek felől egyre teljesebben tör a gondolatiság felé. Fontos kettősség: érzés és gondolat! Tehát: az ember. Találkozásuk mindig drámai, nézzük Epilógus című négysorosát, amelyet A nagy sasi kígyó című, válogatott kötete záródarabjának hagyott: „A révész arcát nem láthatod./ Csak hallgatod a suttogó szelet,/ a homok csikorgását, ahogy a / csónak a túlsó, végső partra ér.” Az élet drámáját, melyet, igaz, idősebb korban értünk, aligha lehet négy sorban pontosabban elmondani! A drámai formát illetően magyarázatért Csoóri Sándorhoz fordulunk. A lírai tárgyilagosság és a tárgyias költészet térnyerése idején, 1964-ben adta ki Csoóri Második születésem című verskötetét. A fülszöveg írja: „Képeivel a világra csodálkozó poétának ismertünk eddig, Most.... költeményeiben, képeivel a »tárgyilagosságra törekvő« lép elénk.” Csoóri a kötet utószavában erről így ír: „A tárgyilagosság az én szótáramban a drámaiság fogalmával azonos. Lehetőségek és lehetetlenségek szembeállítása; a hiánynak és a szükségesnek fojtott párbeszéde.” Ozsvald és Csoóri valahol
