Irodalmi Szemle, 2002

2002/3 - Duba Gyula: Az emlékezés költészete (esszé)

Az emlékezés költészete

irodalomban fellelhetné a kisebbség öntudatra ébredésének minden emberi nagyságát és nyomorúságát. Az említett pincérek és társaik nemcsak tisztelték, hanem szerették is a költőt, ennek jeléül nagylelkű hitelekkel segítették. Megrendeléseinket magyarul vették fel és úgy emlékszem, soha azóta olyan hatalmas bécsi szeleteket nem szolgáltak fel, a Grandban, mint nekünk akkor. A Luxorban máriáspartik folytak, a Metropolban sakkoztunk. A Carlton és a Savoy munkahelyek lettek. Reggel hatkor siettünk Ozsvalddal riportot, verset, karcolatot írni, délelőtt már diktáltuk a Jesensky utcai Hét szerkesztőségében, sürgetett a leadás. Aztán az albérletek! Néha romos „kutyaólak”, ahol lefekvéskor leszakadtak az ágydeszkák, Tőzsér legendás „vödrici” szálláshelye, a Kárpáti utcai szobám, ahol egész éjszaka vonatok zakatolnak a közelben, s nem utolsósorban az YMCA egyszobás lakásai, ahol a fiatal írók, költők családot alapítottak. Amikor Pozsonyba kerültem, emlékszem, csodáltam Ozsvald albérletét. Turczel Lajossal lakott, egyetemi hallgató és tanára. Elképzeltem, ahogy vizsgaidőszakban, reggel borotválkozás közben Turczel tanár úr megkérdezi a költőt: na, készültél, gyerek?! S egy óra múlva vizsgáztatja, és nincs pardon, ám a hallgató szerencsére szórja az irodalomtörténeti tényeket régi idők hasonló sorsú magyar költőiről.

Az idők emléke azóta fakul, s a város változik. A kávéházak átalakultak vagy megszűntek, az egykori pincérek talán az égi kávéházban szolgálják azokat az írótársainkat, akik már nincsenek közöttünk. Az emlékezés azonban őrzi a kort, Ozsvald Albérlet című versében így: „Semmi sem tiéd, csak a sarokban feltornyozott könyvek garmadája...” Hasonlóan a Meditációbán: „Bérelt városi szobád festett négy fala közé,/ belopózik az emlék, hiába bújsz el ódon,/ poros könyveid közé, nyugtod sose találod.” Mintha az elégikus érzés nemcsak alkati kérdés lenne, hanem életünk domináns vonása, érzéseink színező anyaga is. S az életnek olyan tárgyilagos, drámai szemléletét is lehetségesnek tartom, később még szólok róla, amelynek lehetősége és ereje az elégikus életérzésben rejlik.

Egyelőre azonban maradjunk a múltnál! Szó esett már az akkori idők egyik közösségi öröméről, a futballról. Később, már Pozsonyban, emlékszünk egy, szinte történelminek mondható mérkőzésre, valamelyik kisebb pályán zajlott, és azért mondható történelminek, mert Prandl Sándor jóvoltából fényképek őrzik emlékét. A Csemadok és a Hét csapata mérkőzött a rádió magyar szerkesztőségének együttesével. Szabó Rezső, Dobos László, Mács József, Gyurcsó István és jómagam, s természetesen Ozsvald egyebek között, a rádió csapatát kevésbé ismert nevek képviselik. Egyedül Nagy Jenőét, a győztes gól lövőjét, addig álldogált a kapunk közelében, míg egy véletlenül odaguruló labdát, alighanem lesből, a kapunkba továbbította-görgette. Az emlék azonban most nem ezért fontos. Hanem, mert a nevezetes mérkőzésen, az alkalmi felszerelésű, klottnadrágos és tornacipős játékosok között Ozsvald szabályos és előírásos felszerelésben jelent meg, talán a fegyverneki időkből őrizgette. Csíkos dressz, színes nadrág, stucni és sípcsontvédő, stuplis futballcipők! Ha futball, hát legyen valódit!, gondolhatta. De ezt sem véletlenül idézem, hanem mert az egykori mez a költő alaposságára utal. Arra, hogy a tettek értéke a formán is múlik. Ez a következetesség különösen a későbbi szerkesztőnek volt