Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - Duba Gyula: Az emlékezés költészete (esszé)
Duba Gyula mennyire véletlenszerű és esetleges a költői indulás. Nem semmiből s mégis a semmiből valahogy, hiszen a vidék akkor egy nagy kaotikus, megszervezetlen és átláthatatlan ismeretlen. Dénes Gömörhorkán munkás, Gyurcsó nemrég tért vissza Csehországból, Bábi prágai kitérő után jelenik meg Pozsonyban. Ozsvald csurgói érettségijét követően Fegyverneken tanít akkor. A Garam mentén tehát, Ozsvald szülőfaluja, Nemesoroszi fél tucat kilométerre fekszik az én falumtól. A háromszög harmadik csúcsa Nagypeszek lehetne, ahol Lovicsek Béla született. A Garam mentén belül is kis egységnek tűnő, azonos levegőjű vidék, ahol még ma sincs vasút, és a régi világban gyalogosan és meztéláb jártak a lévai vásárra az asszonyok, vagy természetesen szekereken. Mondom, egyazon népű, szűk tájegység, mégsem találkozhattunk akkor. A kérdés azonban foglalkoztat: összejöhettünk volna-e jó ismerősként, netán barátokként? Az irodalom aligha hozott volna össze, de talán a futball és a mulatságok, búcsúk. Komor, elvadult világ ez, a lakosságcserével és deportálásokkal szétzilált létforma, idegenekkel való ismerkedés, a szövetkezetesítés kezdeteinek tapogatózása, talajvesztett, paraszti apokalipszis! Innen küldi az újságnak A magvető című versét Ozsvald Árpád. Később a verset a Három fiatal költő című antológiába — 1954-ben jelent meg — még besorolta, de a további, önálló köteteibe már nem. Érdekes vers olyan szempontból, hogy bár a kor eszmei kánonja ihlette, ám benne érezzük a költő néhány vonását: rácsodálkozását a világ dolgaira és emlékezőképességét. „Kiskoromban egy őszi délután / a mezőre vitt öreg nagyapám...” — írja. A magvető abroszt köt mellére és tempós léptekkel járva a hantokon, szórja belőle a magot. Ma mosolyt kelthet, ám meghatottságot is, még Ozsvald is, akit egy évtizeddel később Turczel Lajos „poéta doctus”-nak nevezhetett, milyen ösztönösen, tájékozatlanul és messziről indult. És az út kezedete is mennyire szokatlan, egyszeri és alighanem megismételhetetlen. Szabó Rezső Csemadok- titkár, munkájában maga is kezdő, Fegyvernekre látogat, és rövid beszélgetés során Pozsonyba hívja Ozsvaldot. Ott kell a magyar költő! Valami kezdődik, talán senki nem sejti, mi, ma már tudjuk! Mai kulturális valóságunk és szellemi létünk, írásbeliségünk kezdődött akkor! S ennek a kezdetnek történelmi pátosza van. Pozsonyban már Dénes, Gyurcsó, Gály Olga, rövidesen ott lesz Ozsvald is. Magával viszi a „csendes alázat” élményét, amely ott „ül a havas fák tetején”, a Luca-napok babonáit és a feneketlen tó legendáját meg a legkisebb legény mítoszát. Nálunk a költőt nemcsak alkata tette azzá, sorsa is formálta, a kisebbségi élet teremtette. Szenvedélye és indulata, amely lírai önkifejezésre késztette, sorsából fakad! Abban az időben érdekes város Pozsony. Új szelek fújják, de múltjára még emlékezik. Mindenekelőtt nagyvárosi létformát kínál a kisebbségi költőnek. Szerkesztőségeket és albérletet, kiskocsmákat és kávéházakat, Karinthyra és Krúdyra jellemző életformát sugall. A Grandban, a Luxorban, a Savoyban még öreg pincérek vannak, Jenő bácsi, Ambrus bácsi, Giziké néni, Szabó úr, a f egy verneki tanítóskodás után szerény bohémélet lehetősége adatik meg a költőnek. Olyan irodalomtörténésznek, aki nemcsak az eszmei csapdák és ideológiai kényszer módozatait kutatja, hanem az irodalmi élet emberi méreteit is, pompás téma lehetne a kor. A nehezen, ám boldogan tápászkodó
