Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - Viera Švenková: Kábulat (elbeszélés)
Viera Švenková hegyek a felhők fátylába vesznek, amiknek felső peremét a lenyugvó nap sugarai vörös színűre festik, a horizont szélén azonban sűrűk és sötétek, csak bele kell zuhanni, mint a főzet felhajtása utáni kábulatba. Lassan lépked a parki fasorban, kiér a kereszteződéshez. A vénasszony már nincs ott. Lehet, hogy a pénz miatt ült itt és csak tettette, hogy lelkileg nincs jelen, morfondírozott Milcsa. Volt abban valami lenyűgöző, az a méltóságteljes mozdulatlanság tulajdonképpen az önbecsülés kifejezése volt. Úgy ült itt, mint valami koldusasszony, senkinek sejtelme sincs, mi játszódik le lelki szemei előtt, s ha magához tér, összeszedi a lábánál heverő pénzt, rácsodálkozva ugyan, honnan került ez ide, aztán megint jósolni fog a nyitott tűzhely fölött, és csodás, zavaros szavakat mormol, őrület az egész, kábulat és csalás, az embereknek végre ki kell nyitni a szemét. Rám is ez vár, jut eszébe Milcsának, egyszer én is ilyen leszek, mint a völgyben élő többi asszony. Belül hevesen lobogó lángok, és kővé merevedett külső. Ha majd a lángok kihűlnek, már csak szokásból fogok élni. Ma este azonban még összeszedem azt az aprót! A fürdő udvarából zene hallik, már javában áll a szombati bál. A terembe mosolygós arccal kell belépni. Hogy nyugtalanságát elűzze, a tónak veszi az irányt. A móló mellett a csónakok lágyan ringanak, a keskeny víznyelvek ki-kifutnak a homokra finom habot hagyva maguk után. A parttól távolabb már sima a víz tükre, piszkosszürke árnyalatú, középütt átszeli a lenyugvó nap egyre keskenyedő sugara, mint valami csalóka út, amire csak rá kell lépni. A kocsma előtti teraszról énekszó hallik. Már éppen vissza akart indulni, amikor felismerte a hangot: „Hová lettél, szép Szulikóm?” Alig ismert Jozefra. Nem a csíkos trikó volt rajta, amit az egész idény alatt hordott, hanem öltöny, hintázott a széken, meglazított nyakkendője az asztalra lógott, előtte üveg vodka állt. Egyszeriben világos lett előtte minden, mintha hályog hullott volna le a szeméről: Nem gyógyult ki! Még mindig gyötri, vakká teszi a bánat! Mintha hatalmas ütést kapott volna a szeme közé. Ezért engem valójában soha nem is látott! Sarkon fordult és elszaladt. A kanyarból visszanézett. Jozef még most is énekelt, arcával a tó felé fordulva, amely mögött a sötét felhők ábráin túl a nap éppen nyugovóra tért. Fordította Vércse Miklós * Viera Svenková: költő, író és műfordító. 1937. november 3-án született a ma már Poprádhoz tartozó Felkán (Vefká). A pozsonyi Comenius Egyetem Filozófiai Karán szlovák—orosz szakot végzett. Utána szerkesztő lett kiadóknál és lapoknál. Irodalmi tevékenységét versekkel kezdte, majd elbeszéléseket írt különféle lapokba. Rövid prózáinak első gyűjteménye 1973-ban jelent meg Biela pani Zuzana (A fehér Zsuzsanna) címmel. További könyve, a Limbový háj (Cirbolya-liget) című regénye 1974-ben jelent meg. Ezt követte 1977-ben a Zátišie s gitarou (Csendélet gitárral), 1979-ben a Malý herbár (Kis növénygyűjtemény). írásaiban elsősorban a nők sorsa érdekli, főleg érzelmi világuk alakulása foglalkoztatja. Emellett fordít cseh, orosz, ukrán és német nyelvből gyermekeknek, felnőtteknek egyaránt. Pozsonyban lakik.
