Irodalmi Szemle, 2002

2002/3 - Viera Švenková: Kábulat (elbeszélés)

Kábulat

előtt, aztán eszébe jutott, hogy Toncsa milyen cuki blúzt vett a múltkor, s rövid gondolkodás után bekopogott a szomszédba.

Senki sem válaszolt. Megnyomta a kilincset. A szobából a természet hangjait utánzó zene hallatszott: erdő zúgása, madárdal. De sehol senki. Vagy mégis: a nyitott ajtó mögött a teraszon meglátta Toncsát jóga helyzetben ülni, ahogy a világűr energiájából telíti magát, hogy pótolja, amit a munkában a betegek kivettek belőle.

— Ne haragudj, hogy egy pillanatra zavarlak. Nem kölcsönöznéd nekem azt a bolondos blúzodat?

Toncsa int a szekrény felé.

— Milyen gyönyörű! — olvadozik Milcsa, s meg nem állja, hogy nyomban fel ne vegye. — Merész, nagyon szexis. Miért nem hordod?

Toncsa belátja, hogy a világmindenséggel való kapcsolatnak egyelőre befellegzett, hát bejött a szobába.

— Nincs hozzá elég merszem. Csak azért vettem meg, hogy legyen mit felvennem, ha netán valamelyik híres fürdővendég meghívna vacsorára. Lehet, hogy hordani fogom, ha majd elmegyek innen.

— Te is el akarsz menni?

— Hát mi van itt?... Középkor... Száz évvel a majmok mögött...

— De hát itt igazi madarak énekelnek, nem kell szalagról hallgatni — veti ellen Milcsa. — S hová mennél?

— Tudom is én? Nyugatra. Vagy legalábbis nagyobb fürdőhelyre, mondjuk Pöstyénbe.

Milcsa a vállát vonogatja.

— Igaz, neked megvan a lehetőséged. Rehabilitációs nővér vagy, neves gyógyász... De én, olcsó mosogatógép. De hát mit tegyek, ma legalább ki táncolom magam. Jozef elutazik.

— Sajnállak. Ilyen szexuális mágnes, s egyszeriben fuccs! El kellett volna varázsolni. A lányok lélegzet-visszafojtva figyeltek, te magad rontottad el.

Egyszer ugyanis a lányok nekidurálták magukat és éjfélkor körülülték az asztalt: Ancsa, Marcsa, Milcsa, Toncsa, a fejüket összedugták az asztal fölött, a kezüket pedig az asztalra helyezték úgy, hogy az ujjaik érintkeztek. Egy bizonyos pillanatban mintha valami lenge szellő suhant volna át a helyiségen, a sötétség teli volt feszültséggel, már-már történni kellett volna valaminek. Milcsa nagyon megijedt, majd hangosan elnevette magát... s a varázslat megszűnt.

— Szándékosan rontottam el, ijedtemben — magyarázkodott.

— Aki fél, ne menjen az erdőbe. A spiritizmustól nincs mit félni — mondja Toncsa. Azzal újra leül keresztbe tett lábbal és magába mélyed.

Már csak ez hiányzott nekem, mérgelődik Milcsa. Špiritizmus, jövendölés, mindenféle bűbájoskodás. Kész őrültség, azt hiszem, már tényleg bediliztem.

Hosszan áll a tükör előtt, festi a szemét, igazgatja a frizuráját. A tarkán hímzett blúz úgy áll rajta, mintha rá öntötték volna, egyszeriben más nő lett belőle. Még a körömcipők, a legmagasabb sarokkal, majd egy utolsó pillantás a tükörbe és mehet.

Lenyugvó nap, mágikus pillanatok — ezt szereti leginkább. A tó mögötti