Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - Viera Švenková: Kábulat (elbeszélés)
Kábulat Mikor tapasztalta, hogy az itteni fürdő vize jótékony hatású, a fürdőkúrát kétszer megismételte egymás után. Az alatt az idő alatt meg is szokott itt. A sör mellett megbarátkozott a kavicsbányában dolgozó férfiakkal, bevették maguk közé. Kora reggeltől gürcölt a munkában, délután a fürdőbe járt kezelésre, alkonyattájt a kimerülésig úszott vagy futott a dombra fel, minden ágat elkapott, ami elérhető volt, felhúzta magát, hogy próbára tegye izmait. Este halat vagy gombát sütöttek nyárson, amit rézdrótra tűztek, aztán sokáig elüldögéltek még a parázs mellett, Jozef a gitárt pengette, és elalvás előtt bizalmasan ki-kitárulkozott neki, mik az elképzelései, arról mesélt, hogy egyszer majd gazdag lesz, biztosan sikerülni fog, a legsűrűbb kátrány is lekopik egyszer az ember sarkáról, a baj nem kísérheti egész életen át, egyszer sikerülni kell neki, csak ki kell jutni ebből az átkozott völgyből, jókora lendületet kell venni, nehogy lekésse a vonatot. Ámultán hallgatta. Mi történt vele? Egész éjszakákon át a fenyő, a gyógynövények illatát szívják magukba, pirkadatkor madárdalra ébrednek, a harmat csillogása szinte vakító, ragyog a fűszálakon, a pókhálókon, mint a dér, a szellő a bogarak zsongásával van tele, a föld párája úgy száll a magasba, mintha katlanból törne föl, ez kész csoda. A szeretkezés is csodaszép, Jozef ebből nem látna, nem érzékelne semmit? Vak, vagy mi van vele? Megpróbálta védelmébe venni a völgyet, hisz gyönyörű itt minden, te is itt gyógyultál meg, emlékeztette, mire ő lenézően dünnyögte: — Eldugott, félreeső hely, úgy érzem itt magam, mint bűnöző a gályán. Primitív alakokkal dolgozni, akiket csak a pia érdekel, fütyülnek a munkára, a főnök sem törődik semmi mással, csak azzal, hány bőrt lehetne lehúzni rólunk, ez őrjítő. Nem kímélt semmit és senkit, s Milcsa lassan rádöbbent, hogy ő is csak játék a számára, kellemes időtöltés. Holnap elmegy a vonattal. Este utoljára még táncolni megyünk. S ő, buta liba, mennyit aggódott örökké szomorú tekintete meg a vég nélkül ismételt Szulikó miatt. Még az is megfordult a fejében, hátha valami varázslat segítene rajta A munkásszálláson a lányok végül is rábeszélték, hogy keresse fel a javasasszonyt Egy napon aztán tényleg fogta magát és a falu mögötti elhagyott malomhoz vette az irányt Egy vénasszony tengette életét a patak fölött meghúzódó viskóban, amely csodával határos módon itt felejtődött a régmúlt időkből, tán annak köszönhetően, hogy sűrű bozót takarta el az emberek szeme előL A füstös vityillóban égett a tűz, a pislákoló lángok szinte lenyűgözték a tekintetét. Csak nézte mereven, szinte könnybe lábadt a szeme, mindenáron látni szerette volna, mit hoz számára a jövő. A vénasszony egy csipetnyi füvet szórt a tűzre, a tüzesedő kövekre egy kis folyadékot löttyintett az üstből, mire a tűzhely fölött átható bűzű pára terjengett, a vén banya közben valami jóslatfélét mormogott, csak érteni kellett volna. Az egész világ ilyen örökös láng, mi is ilyen lángok vagyunk mindannyian, néha táncolunk, aztán lelohadunk, éj, sötétség, hideg hamu leszünk. Mert az embert uraló hármasság nehezen, nagyon nehezen tudja lecsillapítani magában a lángot, mert bár az esze parancsolná, de a lélek ellenáll, s a szív is követeli a jussát... Mindig vitt magával haza kis zacskóban teakeveréket, alvás előtt főzött
