Irodalmi Szemle, 2002

2002/3 - Viera Švenková: Kábulat (elbeszélés)

Viera Švenková

belőle magának teát és máris álomba merült, mintha puha pehelydunnába vagy sűrű felhőkbe huppant volna. A varázslat hatott, átaludt néhány napot.

Olyan óvatosan vitte el Jozef kávéscsészéjét, mint valami különleges zsákmányt. Ahogy megfogyatkoztak a vendégek, kihasználta a pillanatot és újra próbálta megfejteni a sötétbarna foltok titkát.

Ancsa csak nevet rajta.

— Láttad, hogy megdermedt?

— Mikor?

— Amikor a gólyát említetted neki. Ezzel ne játssz, te lány! Még becsal az erdőbe és megfojt vagy a tó vizébe fullaszt. Az ilyen férfiaknak nincs szükségük komplikációkra az életben. Na, mit olvastál ki ebből az üledékből?

— azzal fogta a csészét és vizsgálni kezdte a rajzolatokat. — Tényleg, mint egy hatalmas madár! A madár a boldogság jelképe, nem?

Az éjjel ilyen madárral álmodtam — mondta Milcsa bizalmasan. — Eltakarta az egész égboltot, és úgy búgott, mint a repülőgép. Azt hittem, hogy valami sasféle, de inkább azokra a nevetséges galambokra hasonlított, amilyeneket a békeplakátokon lehetett látni, s az egyik szárnyára csónakmotor volt erősítve.

— Ne hülyéskedj!

— Az élő galamb szerelmet jelent, de mit jelenthet az oda erősített motoros szerkentyű? — nevetett Milcsa.

— Motorhajtású szerelem, mindjárt összeesek — vihogott Ancsa is. — Az ördögbe, mit törődsz azokkal a madarakkal? Hagyd, hadd repüljön a te szép madárkád, hisz egyszer majd úgyis fennakad a szárnya! — azzal tálcájára rakja a teli söröskancsókat és a teraszra viszi.

Milcsa pedig a mosogatni való edényre, söröskancsókra meg a kávéscsészékre összpontosít.

Alvással gyógyította magát, aludt éjjel és nappal, gépiesen tette a dolgát, minden potyogott a kezéből, egyre-másra szedegethette a törött cserepeket. Egy hét múlta ismét felkereste a javasasszonyt, s mivel pénze nem volt, néhány konzervet és egy új hálóinget vitt neki, amit a nővérétől kapott karácsonyra. A vénasszony ismét elrémisztette. Honnan tudhatná, hogy Milcsát mi gyötri? A legény kigyógyult, gyötrelmét azonban nem ásta el az erdő mélyén, nem dobta a zavaros vízbe, hanem kis lábasba tette, lefedte födővel és annak adta, aki legközelebb állt hozzá. De még így is marni fogja, amíg meg nem emészti. Az elvakult embernek a lelke is sötét, teát kell innia, hogy látása tisztuljon.

Fogta a zacskót, de nem értette világosan, hogy a vénasszony miként is gondolta. Mosta a szemét a teával és reggel frissen ébredt, a boldogság bizonytalan érzékével. Még mindig Jozeffel hált a sátorban, pirkadatkor ébredt a madarak csicsergésére, maga mellett érezte a férfit, hallgatta a lélegzetét. Ahogy felébredt, mindjárt hozzásimult. Szerelmeteskedéseik boldogságvággyal árasztották el. Felhevülten szaladt ki a harmatos fűbe, amiből a nap már kiszítta a nyirkot, beleereszkedett a jéghideg vízbe, bár a tó felett pára kavargóit, akárcsak a javasasszony tűzhelye fölött, ez kész kábulat, ami elől nincs menekvés, a sokféle gyökér átható illata szinte elveszi az ember eszét, itt minden bódító, tiszta kábulat, szóval ki sem fejezhető.

Szinte repült a munkába, mintha szárnya lett volna. Várta, mikor tűnik fel