Irodalmi Szemle, 2002

2002/1-2 - Aich Péter: Csipkerózsika vára (novella)

Aich Péter

tűnt, az ifjú hölgy esése percekig tart, és ez igen komikus látvány volt. Az ifjú hölgy még el sem esett, még be sem fejezte ezt a furcsa, visszatarthatatlan összecsuklást, már szívderítő nevetésben törtek ki, annyira nevetséges volt, amint az esés meggátolását hivatott különböző műveletei egymás után csődöt mondtak. Természetesen azonnal odaugrottak és fölsegítették a földön heverőket. Gondterhelt arcukon még ott bujkált az előbbi kacaj, annál inkább, mert látták, valóban nem történt komolyabb baj. A váratlan ütközés ijedtsége barátságos mosolyban engedett föl.

— Rendben vagytok? — kérdezte a biztonság kedvéért az idősebb úr.

— Papa — szólalt meg a kislány megilletődötten, s némi bűntudattal hozzátette —, nem akartam.

— Semmi baj, kislányom — mondta a férfi kissé kábultan. — Bocsánat — fordult az idegenekhez automatikus udvariassággal, miközben a feje búbját tapogatva, ahol érezhető tipli növekedett —, ezt a kavarodást én okoztam, egyszerűen nem néztem hátra, nagyon sajnálom, remélem, nem okoztam nagyobb bajt.

Szeme összeakadt az ifjú hölgy tekintetével, és az volt a benyomása, káprázat az egész, lehetetlen álom, talán még mindig a földön hever és a csillagokat látja, mert habár az ifjú hölgy már visszanyerte önuralmát, úgy tűnt neki, a szeme mélyén még mindig ott lappang az az ernyedt odaadás, amelyet egy pillanatra fölfedezni vélt, amikor a földön ráesett.

— Ügyesen csináltad — kuncogott a fiatalabb úr, miközben összeszedte a hirtelen félredobott kerékpárokat —, úgy potyogtál, mintha a levegőben akarnál megkapaszkodni. Ha ez sikerül, akár szabadalmaztathattad is volna.

— Nem tettem volna meg, mert irigykednél rám — nyelvelt az ifjú hölgy bájosan mosolyogva. — De ön jól megüthette magát, fordult a férfihoz — aki még mindig a fején nőtt kúpját tapogatta. — Nagyon fáj?

— Semmiség — legyintett a férfi, és hogy időt nyerjen, míg magához tér az esés okozta megrázkódtatásból, kezdte leporolni magát, mert ugyancsak jól meghemperedett a porban, mintha csak föl akarta volna törölni az utat, még csúszott is egy jókorát. Ekkor vette észre, hogy könyökét és tenyerét alaposan fölhorzsolta, és kíváncsian nézett az ifjú hölgyre, vajon nem szenvedett-e ő is hasonló sérüléseket.

Amikor szemük találkozott, az ifjú hölgy elmosolyodott.

— Nekem semmi bajom, semmi horzsolás — mondta, mintha eltalálta volna a férfi gondolatát.

— Ezt készakarva sem lehetett volna másképp, uram — tréfálkozott a fiatalabb úr. — Neki sosem történik baja, ezúttal ön volt a párna. Ha lezuhanna a repülőgép, amelyen utazik és csak egy túlélője maradna, az biztosan ő lenne.

— Ha már így történt — lépett közelebb az idősebb úr és alaposan szemügyre vette a férfit —, ajánlatos volna a horzsolásait rendesen kimosni és bekötözni. Mutassa csak — mondta, és közelebbről is megnézte a férfi könyökét, amelyből kezdett sűrűbben szivárogni a vér. — Ezt be se tudja egyedül kötni.

— Majd csak boldogulok, van egy kis vizünk — szabadkozott a férfi. — A kislányom majd segít.