Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - TALLÓZÓ - Nádas Péter: Csöndes hátországi napló
TALLÓZÓ Netán egy ellentétes stratégiát követve, egy még nagyobb katasztrófa képzetével óhajtanák visszarettenteni az egész civilizációt. Vajon mitől? Miről tudnék lemondani, hogy ne szolgáljam a természeti tartalékok és a fejletlenebb régiók zabolátlan kirablásán szorgoskodó rendszert, amely hittérítő politikai szólamai és kolonializáló gazdasági hajlama miatt oly gyűlöletes a harmadik világ szemében? Az aszkézis az európai kultúrának szintén komoly adománya, bár a reneszánsz óta alig akad ember, aki saját tudatának archaikus vagy mágikus tartalmain kívül bármitől visszariadna vagy bármiről lemondana. Csaknem mindenki halálosan szorong, ez igaz, ami inkább a kollektív rettenthetetlenség tudatának személyes árnyoldala. Vagy miként tudnám legalább a dolgok sorrendjét megfordítani? Legalább kritikus helyzetekben ne a gazdaságnak legyen a politikával szemben primátusa. A választóknak a sorrend ellen láthatóan semmi kifogásuk. Ellenkezőleg, a politika éppen a gazdaság primátusával biztosítja őket arról, hogy minden választási periódussal egyre jobb lesz az életük. S ők úgy is érzik, hogy mindennap jóval több jár nekik, mint másoknak. A fejlődés, a fogyasztás és az élvezet elvét az európai ember alaposan összeszőtte, s a szövevényt nem tudja többé büntetlenül megbontani. Mit lehet erre mondani, tényleg vannak olyan állatok, melyek jóval többet halmoznak fel, mint amennyit el tudnak fogyasztani. Az ikertorony összeomlása legyen figyelmeztetés. De mire? Ki beszél így egyáltalán a tudatomban, a kérdéseivel miért ostromol, miért akar bűntudatot kelteni, amikor név szerint tudom, hogy ki a vétkes. Miért akarja olyan dolgokkal kapcsolatban felébreszteni a szunnyadó felelősségérzetemet, amelyekben nincs kompetenciám? Ki tudná előre megmondani, hogy a huszonegyedik század vajon nem a rendezett és fegyelmezett tömegtársadalmak fogyasztásra, élvezetre és fejlődésre alapozott roppant önerejétől lesz-e jobb, mint amilyenek a vallási fundamentalizmusok hisztériáitól és a nacionalizmusok egoizmusától őrjöngő korábbiak? Egyébként is, kinek van joga belebeszélni a tudatomba? Miért ne bíznék a nyitott társadalomban és a szabad kereskedelemben, ha egyszer roppant ereje még a diktatúrák vasfüggönyén is áthatolt? A saját tapasztalataim alapján senkinek nem javasolnám, hogy proletárdiktatúrával és szocialista tervgazdasággal váltsa le a piacgazdaságot. A felettes énnek és a kollektív emlékezetnek persze joga van az önrendelkezésére kényes embert megszólítani, bár hosszú idő óta mindketten bajban vannak, ha megteszik. Kihúznák az elme megfelelő fiókjait, de olyan lehasznált kulturális toposzokat találnak, amelyeket egy választási elven alapuló, szekularizált, globális léptékben, de nem univerzálisan gondolkodó társadalomban a nevetségesség veszélye nélkül nem lehet hangosan kimondani. Még az általános szorongás ellenében sem. Furcsa párhuzam, hogy Susan Sontag és Bush elnök mégis egymás mellett mondta ki hangosan a kultúra két fontos emblematikus közhelyét. Susan Sontag a fájdalmas önvizsgálatot ajánlotta a gondolkodó emberek figyelmébe, Bush elnök a keresztes hadjáratot. Barátaik és munkatársaik mindkettőjüket rögvest visszafütyülték. Nem kérünk az üres heroizmusból, de nem kérünk a kontemplációból sem. Ami azt jelentette, hogy az intellektuális és az antiintellektuális hagyományok egyformán használhatatlanok. Erről azonban
