Irodalmi Szemle, 2002

2002/1-2 - Aich Péter: Csipkerózsika vára (novella)

Csipkerózsika vára

— Szaladj egy kicsit — nevetett a kislány. — A pincében is van ott víz?

— Miért lenne? A kátrányt nem tegnap találták ki. Bocsánat, ez most kicsúszott a kezemből.

A kislány szaladt, ám a labda mégis az árokparti csalánba pottyant. Bottal kellett onnan kihalászni. Ez újabb mulatság volt, mert előbb megfelelő ágat kellett találni.

— Gyerünk arrébb — javasolta a kislány a csalán miatt.

Előrébb mentek hát az útelágazás felé. Ezúttal a kislány dobott akkorát, hogy a férfinak kellett nyújtózkodnia. Hátrafelé szaladt a gyerek nagy mulatságára, hogy a labdát ne veszítse szem elől.

— Összegabalyodik a lábad — tapsolt a kislány, mert a papa hol háttal, hol oldalt szedte a lábát, a labda pedig szállt, szállt, s miközben lefelé ívelt a kereszteződésre, még irányt is változtatott, mert belecsimpaszkodott a szél. így aztán a férfi nem vette észre, hogy az úton mégis közeledik valaki.

Két kerékpározó volt. Kényelmesen pedáloztak, hogy a mellettük futó fiatal hölgy együtt haladhasson velük. Ha lett volna ideje megnézni a triót, bizonyára elmosolyodott volna, mert eléggé furcsa látványt nyújtottak. Az egyik férfi idősebb volt, nyilván idősebb mint amilyennek látszott, a- másik, az ifjabb, aki állandóan engedetlen haját simította félre a szeme elől, a kocogó, napbarnított szőke hölgy férje lehetett. Mindketten fél kézzel tartották a kormányt és teljesen belemélyedtek a beszélgetésbe, amelybe a rövidnadrágos-trikós ifjú hölgy csak egyszavas mondatokkal kapcsolódott be, nyilván azért, hogy ki ne zökkenjen a légzésritmusból. Ám a férfi a labdát figyelte, s amikor a kislány mindezt észrevette és kiabálni kezdett, hogy papa, vigyázz!, addigra már késő volt. Az első kerékpárosnak még sikerült az utolsó pillanatban kitérnie, ám a második hiába fékezett, elülső kerekével mégis elgáncsolta a hátráló férfit, aki ennélfogva kibillent egyensúlyából, elsodorta a kocogó ifjú hölgyet és nagyot bukfencezve elterült a földön. Az ifjú hölgy megperdült, s bár ösztönösen igyekezett talpon maradni, fokozatosan összecsuklott mint egy colstok, akár a lassított filmben, mert közben még a lába is egymásba botlott. A végső szakaszban kezét kinyújtva próbálta az esést mérsékelni, ám amikor észrevette, hogy tenyere a földön heverő férfi arca felé tart, az utolsó pillanatban még hirtelen félrehúzta, nehogy az orrát lapítsa össze, s úgy zuhant rá, akár egy kő a vízbe. A férfi feje még koppant egyet az aszfalton és egy szemvillanásra elsötétült előtte a világ. Úgy feküdtek ott', mint a fűben heverésző enyelgő szerelmesek.

Amikor kinyitotta a szemét, az ifjú hölgy döbbent arcát látta. Szemében külö.nös fény bujkált. Megkönnyebbülést látott bennük, nyilván azért, mert nagyobb baj nélkül túlélte a váratlan földre kerülést. Teste lágy volt, semmi jele a feszültségnek, amely ilyenkor görcsbe rántja az embert. Mintha teljesen elengedte volna magát, miként az ágyban szokta az ember elalvás előtt. A riadt ijedtség mögött határtalan bizalmat vélt fölfedezni, mintha régi ismerősök volnának, anyáskodó gyöngédséget. Talán az is eszébe jutott, hogy átölelje, ölében ringassa a földön nagyot koppanó fejét, s vigasztalja, kicsikém, majd elmúlik hamarosan.

Mindez csak egy szemvillanás műve volt. A kerékpározó férfiaknak úgy