Irodalmi Szemle, 2002

2002/1-2 - FÓRUM - Koncsol László: „...Fábry csak a változó idők médiuma volt”

Fábry/Kazinczy Napok — 2001

számára a perifériát. Babits irodalomelméleti előadásait az ő egyetemi jegyzeteiből rekonstruálták. Vállalt is kritikusi szerepeket, ám a nagy, időálló kritika, a Gyulai Pálok, Schöpflin Aladárok életművének előfeltétele a nagy, időálló szépirodalom. Volt-e nekünk ilyen literatúránk az első köztársaságban, a Szlovák Köztársaságban s a második világháború után, amikor Fábry már írt, s még írni tudott volna, illetve próbált? Ha Moszkvából nem manipulálják, s nem szűkítik be szellemi látóhatárát, az anyaországból kiszakított nemzetrész irodalma akkor sem ösztönözhette volna nagy kritikusi teljesítményekre.

Az ilyen gazdagon rétegzett, sok korszakot átfogó életművek ideig-óráig háttérbe szorulhatnak, látszólag időszerűségüket veszíthetik, de jó. ha kezünk ügyében tartjuk őket, és tájékozódunk bennük, mert a történelem egy pillanatra sem áll le, analóg helyzeteket hoz, a korábbiakkal összecsengő kérdéseket vet föl, s a régieket is időszerűsíti. Jézust parafrazálva mondhatjuk, hogy Fábry nem halott, csak aluszik, műve készen áll, hogy segítse utókorát.

Fonod Zoltán

Fábry Zoltán életműve és a szlovákiai magyar publicisztika

„Vannak, akiknek kötelessége a lelket, az életet, a hitet őrizni, megtartani, ajándékozni, akik szent, hallgatag esküvéssel álltak a zászló alá, hogy védjenek, harcoljanak, éljenek, hogy építsenek tovább, tovább... nagy erővel, feszített izmokkal, mert törés támadt a falakon, leszakadtak a hidak, nem maradt más, csak a kék ég, mely fölöttünk mosolyog..."

Nyolcvan évvel ezelőtt (Szózat — új magyar betűkhöz címmel) írta le ezeket a sorokat Fábry Zoltán a Prágai Magyar Hírlapban „egy halálra ítélt nép élő, sebezhetetlen hite: a magyar szó, a magyar betű” érdekében. Azért, hogy a magunkra maradottságban, a hazátlanságban, a szétszóródás után is legyen vigaszunk és mentsvárunk. S azért is, hogy a pusztító idő forgatagában is megtaláljuk a „maga erejéből mindig újjászülető” embert, aki árván és elhagyottan fogadta azokat a kihívásokat, melyeket az új életforma, egy számára idegen hazában rákényszerített. Egy másik írásában az Irodalom és magyarság címűben, melyet a Kassai Napló közölt a „sehol megértés, mindenütt merev falak” keserűségét emlegeti. Az „előretörtetők” főbűnének a „bűnös politikát” mondja, a „pillanat politikáját”, a „kényelem egygenerációs jövőtlen akarását”, a „szentesített eszközök egyoldalú, önző munkáját". A sorsváltozások és életváltozások keresztútján a goethei táblát tartja a magyarság elé: „igazodjunk az előretörtető élethez, és minden egyes alkalommal tartsunk vizsgálatot magunk felett... hogy életképesek vagyunk-e, és később újra és visszanézve: éltünk-e csakugyan?”

Ezt a tükröt jószerével ma is magunk elé tarthatnánk, s megkérdezhetnénk egyes politikusoktól és „pántlikás tollszélhámosoktól", mond-e számunkra valamit ez az üzenet... Mert Fábry a „kalandorságok felelőtlensége” helyett a hazavesztés nehéz óriában az „európai irányt” mutatja. „Most ez — létkérdés, a menekülés útja és feltétele”, vallotta 1923 áprilisában. És ez az Európa volt