Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - FÓRUM - Koncsol László: „...Fábry csak a változó idők médiuma volt”
FÓRUM számára fontos tizenhárom év múltán is, amikor már begyújtották a második világháború tankjait. Ezt írta: „Aki hazát veszít, még mindig nyerhet hazát. Nehezebbet, elkötelezőbbet: Európát... Európa: humanizmus. Pogány humanizmus, keresztény humanizmus, szociális humanizmus. Logikus egymásutánban és elválaszthatatlan egységben... Európa: kultúra... A hazugság nem Európa. Európa: igazság. Nem hatalmi, nem fegyverigazság, de morális tudat. Európa: morál. Morállal egyjelentésű szellem... Európa csak nekünk, szlovenszkói magyaroknak lehetett ennyire felkínálkozóan hazánk” — írta a Hazánk: Európa című írásában 1936 decemberében. Ha belelapozunk most fél évszázad múltán Fábry Zoltán publicisztikájába, azt tapasztaljuk, az az elszánás, melyet a húszas évek elején — úgynevezett nacionalista korszakában — vállalt, s melynek középpontjában az ember embersége állt, évtizedek múlva sem változott. Ellenkezőleg mélyült, a sokat tapasztalt és rendkívül művelt író tudatosságával fogta vallatóra a korát és vele együtt a történelmet. Nem véletlen, hogy 1946 februárja és májusa között az ő tolla alól került ki A vádlott megszólal... páratlan történelmi dokumentuma, nagy hatású vádirata, s az sem véletlen, hogy a Prágai Tavasz idején 1968 áprilisában ugyancsak egyike azoknak, aki a legmarkánsabban megfogalmazta az utódállam Csehszlovákia bűneit a magyarsággal szemben. A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága című cikkében (Új Szó, 1968. ápr. 27-28.) írja: „A többségi és kisebbségi viszony kulcsszava, nyitó szava nem véletlenül lett a demokrácia... A szlovákiai magyar kisebbség elkötelező varázs- és hitelszava, ismertetőjegye nem véletlenül lett a vox humana: emberhez méltón szólni és cselekedni. A láncszemek pontosan kapcsolódnak: humánum nélkül nincs demokrácia, demokrácia nélkül nincs kisebbségi igazság.” Nem hallgatott a magyarüldözés gyalázatáról sem. Ugyanabban a cikkében ezt írta: „A negyvenötös apartheid — a humánum nélküli szocializmus és demokrácia műve — maga volt a tekintetnélküliség és kizárólagosság. És e két fő tulajdonsággal eddig kihívón és kirívón csak a fasizmus dicsekedett”... „A 45—47-es apartheidre és a reszlovakizációra nincs magyarázat és nincs mentség, és így nincs feloldás sem, mert ennek előfeltétele a bűntudatosítás. Tehát bevallani, hogy itt valami történelmi jóvátehetetlenség történt...” A végkövetkeztetése is egyértelmű: „Hogy ez államban — apartheid, reszlovaki- záció. hideg-meleg terror és kísértések ellenére — emberek tudtunk maradni és a demokrácia igézetében hinni és tenni — ez a mi nagyságunk titka és ez a mi elorozhatatlan tétünk a többség és kisebbség perében." Amikor ezeket a sarkigazságokat olvasom, értetlenül gondolok azokra a támadásokra, melyek Fábryt a kilencvenes évek elején érték, s arra a kultúrálatlan ignoráns magatartásra is, mely munkásságát, utókorát ma is kíséri. Illyés Gyula szerint ő volt a „klasszikus európai: egy szentszagúan hű szabadsághívő". Azt hiszem, ez a kalkulus méltó hozzá. Egy tiszta erkölcsű íróról van szó, aki úgy lett egyesek számára „strázsamester”, másoknak „szent tehén”, hogy a végszükség idején a két világháború véres-ostoba feneségei idején majd 1945 után is Ady-igéit visszhangozta: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán’'. Most a tervbe vett „nagytakarítás” Fábryval szemben kudarcot vallott a szlovákiai magyarságé az érdem. Nem osztozott a Fábry Zoltánt ért
