Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (naplójegyzet)
Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában Gömörországban 2002. szeptemberében baromságot elképzelni nem lehet, de erről majd Tornaija ürügyén). Itt most a „privatizálókról”. Akik állítólag nagy pénzeket húznak az államtól a földek művelése-műveltetése ürügyén, minthogy ily módon nemcsak élelemmel látják el a falut, a környéket, az országot, hanem munkával is, ami egy ilyen munka nélküli járásban, ugye, nem akármi. Ám mi a valóság? Az, hogy a privatizőrök fölszedik a nagy pénzeket az államtól, s fütyülnek az egészre, amint a Nagyföld mutatja. És persze, senkinek semmi beleszólása (?) az egészbe. Sem az önkormányzatnak, sem a képviselőknek, sem az Atyaúristennek (ahogy persze, a független bíróságok gyilkosszabadító döntéseibe sem). Történetesen éppen azokban a napokban jártak Rozsnyón a Magyar Koalíció képviselőjelöltjei. Kár, hogy nem tudtam róla, s kár, hogy más sem kérdezte meg őket, hogy nekik ugyan mi erről a véleményük? S ha akkor nem kérdeztük, most utólag kérdezem meg magától a vadonatúj, végül MKP-s mezőgazdasági, mi több, a vidékfejlesztési és környezetvédelmi minisztertől, s magától a kisebbségvédelmi kormányfőhelyettestől: nekik mi erről a véleményük? V S végezetül, minthogy nem biztos, hogy lesz még erre módom visszatérni: a szülőfalumhoz (szülőföldemhez) való kapcsolataimról. Talán itt az idő a számadásra: én és a falum. Hosszú-hosszú nóta ez természetesen, s egyáltalán nem eredeti a kérdés. Korábban is fölbukkant már a régebbi magyar irodalomban, ám divattá a harmincas években lett, a népi írók nyomán. Biharugra, Rácegrespuszta, Farkaslaka, Balmazújváros, Szabó Pál és Veres Péter, Tamási Áron és Illyés Gyula által lett közeli ismerőse a mindenkori magyar olvasónak. Negyvenöt után ez a „haladó hagyomány”, sajnos, nem folytatódott, s méginkább abbamaradt a hetvenes-nyolcvanas években, a posztmodern korszakában. így mi, az én nemzedékem, a mai hatvanasok, már csak cserepeit szedegethettük össze a hajdani divatnak. Pedig indulni még mi is így indultunk, éppen ötvenhat táján, nyilván a népi írók romantikus szülőföld-nosztalgiája nyomán, hisz első verseinknek-köteteinknek ugyanúgy Péterfala vagy Gömörpanyit a „főszereplője”, ahogy Hontfüzesgyarmat vagy Bátka a Duba és a Mács első regényeinek-elbeszéléseinek. Ami Dubát és Mácsot illeti, ők különböző intenzitással, de máig őrzik e hagyományt, lásd Mács nemrég befejezett, életműve szintézisének szánt tetralógiáját, az Öröködbe, uram... négy kötetét, vagy a Halódó parasztvilágot, ám mi, Tőzsér meg én például, ugyanolyan messze vetődtünk a Gömör-problematikától, mint magyarországi vagy akár távolabbi kortársaink, Tandori Dezsőtől Petőcz Andrásig, Nagy Páltól, Papp Tibortól Zalán Tiborig. Noha... Noha épp az utóbbi időkben mintha fordulni látszana a kocka... A mi térfelünkön épp az annyi utat végigpróbált Tőzsér legutóbbi kötete, s főleg annak címadó verse, a Finnegan halála, a Tőzsér-élet- mű csúcsa látszik igazolni, hogy az út visszafelé is épp oly termékeny lehet, mint előre csörtetve. A másik, még ennél is meglepőbb példa az ugyancsak velünk kortárs Oravecz Imre példája. Oraveczcel épp e napokban készített egy érdekes beszélgetést a Duna TV a Költői percek sorozatban, s döbbenten hallgattam-láttam véleményét a mai gyökértelen világról egyrészt, a Mátrai
