Irodalmi Szemle, 2002

2002/12 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (naplójegyzet)

Cselényi László:

hegyei közt megbúvó szülőfalujáról Szajláról, s a hozzá fűződő kapcsolatáról másrészt. Amelyről nemcsak hogy egy, a magyar irodalomban példa nélküli, egész kötetnyi verses szociográfiát írt, hanem mára haza is költözött, s ott él a szülőfalujában, ott keresve, s nem találva persze, de legalább keresve a (végső?) menedéket a mai, jellegtelen konzumvilág elől. Több okból kifolyólag meglepő dolog ez, s nem véletlenül itt jut eszembe, Gömörpanyiton, az én szülőfalumban, az én hasonló problémáim közben. Oravecz Imre, szinte középkori, mai, divatos szóval szűz környezetből indult a nagyvilág felé, körülbelül onnan, ahonnan a Panyitba betelepült magyarországi szlovákok, Mátraszentimre és környékéről, ahová, gondolom, Szajla is tartozik, s a debreceni egyetemi évek után a neoavantgárd jegyében indult első köteteiben (Héj — Egy földterület növénytakarójának változása stb.). Aztán kiveti magából őt is a hazai föld, s előbb, a Magyar Műhely Kassák-díja nyomán, Bécsben, Párizsban, s végül Amerikában próbál szerencsét. S Amerikában végül is nem New Yorkban, nem Washingtonban találja meg azt, ahogy az várható lenne, hanem az őshonos indiánok, a hopik között. Erről szól következő korszakának nagy vállalkozása, a Hopik könyve. S olyannyira ott találja meg, hogy végül itt lel rá rég kivándorolt rokonaira is. S innen már nyílegyenes az út Szajla felé. Éveken, évtizedeken át olvastuk a lapokban a meglepő Szajla-verseket s bizony-bizony nemigen értettük, hogyan lesz ebből a Héj színvonalát elérő modern költészet? Aztán megjelent a Halászóember, s mindannyian, Oravecz-hívők és Oravecz-ellenzők kénytelenek voltunk elismerni: itt valami rendkívüli dolog történt. Talán legnagyobb teljesítménye nemzedékünknek, s az elmúlt évtizedek magyar költészetének. S éppen azzal, hogy a költő, végigjárván a neoavantgárd-posztmodern, s a legújabb világköltészet (például Celant, Ajgit fordított) útját, végül visszatalált a gyökerekhez. S a kettőt szintetizálta. Másként ugyan, mint példaképei, Bartók vagy Joyce tették, de mégis. Mert nem új dolog ez természetesen. így jöttek létre a modern irodalom s a modern zene legnagyobb teljesítményei. Joyce életműve az irodalomban, Bartóké pedig a zenében. Joyce „legvadabb” munkája (regénynek aligha mondható) például a Finnegans Wake bármennyire meglepő, ugyanabban a Dublinben játszódik, mint első elbeszéléskötete, a sültrealista Dublini emberek. S Bartók, akiről — hogy mit jelentett a szintézise, a legmélyebbről jött parasztzene és a legvadabb avantgárd egyesítésével — itt aligha kell külön szólni.

Nos, hogy visszatérjünk kiindulópontunkhoz: az én és a falum, Gömörpanyit kapcsolata korántsem ilyen ideális. Ahogy megírtam már, én gyakorlatilag alig öt-hat „tudatos” évig voltam panyiti. Aztán már Jolsva, Tornaija, Pozsony meg Párizs voltak az otthonom, sőt, nyaranként, majd húsz esztendőn keresztül Ipolybalog. S mégis, mi teszi, hogy Gömörpanyitot érzem az otthonomnak? S noha egyre ritkábban látom, s nem érzem azt a késztetést, amit Oravecz vagy régebben a népi írók, mégis ezt tudom a szülőföldemnek. Mit kezdjek hát vele egyáltalán? Ez az évtizedek óta tervezett-készülő Gömör-könyv, a Kő-ország, melynek fragmentumait próbálom papírra vetni, ilyesminek készül. Ám az aligha véletlen, hogy ily régóta készül, s még most, a végső szintézis eltökéltsége nyomán is csak nehezen ülök az írógéphez, s egyre gyakrabban