Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Duba Gyula Tovább a megállótól egy alacsony ház homályos kapuján át sötét udvarra vezetik. Egészen hátra, ahol még sűrűbb a sötétség. Váratlan gondolattöredék villan fel előtte, agyában szikraként, igen... ezen az udvaron nyílik a lilaakác...! A vezér ütötte meg először. A tenyere élével a tarkójára ütött, ahogy a háziasszony kemény tenyere élével megöli a házinyulat. Hatalmas villanást látott s olyan dörrenést hallott, mint amikor bomba robban, az egész város meghallotta talán, villant át agyán, biztosan hallja a város... s mintha minden ereje elszállna. Nem veszíti el az eszméletét. S mintha újra döndülne óriási robbanás, hallod, város?, nyöszörgi hangtalanul. Majd a zömök vágja gyomron, ököllel, teljes erővel, hogy összegörnyedt. S akkor a harmadik, a legfiatalabb, akinek már előtte is rángott a keze, állón ütötte, hogy hátracsuklott a feje. Még mindig eszméletnél van, felismerhetetien látomások és kavargó lázálmok rohannak körülötte, fájdalmat nem érez. Amikor elengedik, rázuhan a lilaakác gyökérzetére, a csúnya dudorokra és vaskos görcsökre az udvar aszfaltjában, a púpos domborulatok gömbölyű élére esik. Gondterhelt azonban nem érzi a gyökerek halmait, rángatózva hever a nyirkos betonon, s azok néhányszor belerúgnak, különösen a legfiatalabb serénykedik, vesén rugdossa Gondterheltet. Hangtalanul történik, a város nem hallja a nagy robbanást. — Elég... — mondja aztán a vezér —, a fickó megpuhult...! A góré aszonta, beszéljünk vele, de ki ne nyuvasszuk...! Magára hagyták. Nyugodtan kiballagnak az udvarból, kezüket dörzsölik, ujjaikat ropogtatják. A belváros felé veszik útjukat. Hajnalban megtalálták, szürkült az ég. Néhány bordája tört Gondterheltnek, vért is veszített, de élt.
