Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Téli áradás Kedvesen mulatságos és szánalmas ugyanakkor. Arca csupa mozgás, arcizmai viháncolnak, nevetünk Barabással, de nem örülünk. Barabás dühös magában, én inkább szomorú vagyok. Furcsa szomorúságot érzek, mint amikor valami meghatározhatatlan szépség elmúlik, s tudom, hogy én is tehetek róla. Bűntudatot érzek miatta. Állandóan Gondterheltet figyelem. A borotvaél! Villanásnyi idő alatt változik, szinte pillanatok alatt berúgott. Kedves és játékos marad, nem visszataszító, könnyűnek tűnik, mintha szállna, repülne, ilyenkor szeretkeznék vele s talán boldogok lennénk. Része az életemnek, sokkal közelebbi, mint Barabás, más érzésmezők tájain jártunk együtt. De tudom, hogy nemsokára más lesz, drasztikusan egészen más, s akkor már nem vonz majd, hanem taszít. Aztán még rosszabb lesz, elindul egy másik világ felé, lázai és önkívületei felé, akarattalan önfeladása undorító csapdája irányába, s már nincs számára megállás... De még kedves nekem, bár így maradna... — Bizony ma velem jössz, Lizácska... nem a csúnya és hatalmas Barabással! Ma éjszaka együtt maradunk és kész..! Immár nem halogathatod a választást, egzisztencialista értelemben sem... túl sokáig haboztál. Tudom, válogattál, gyönyörű vagy, megteheted, de... elég! Ma én kísérem haza Lizát — mondja kihívóan Barabásnak —, mondjál le róla, nagyember..! Barabás meglátta őket, de Gondterhelt nem néz feléjük, nekem elszorul a szívem. A lépcsőkön a Kopasz Rendek három tagja jön fel, megállnak és szétnéznek, egy pillanatra alaposan megbámulnak bennünket, majd a bejárat mellett egy asztalhoz ülnek. Már nem törődnek velünk. Kicsiny üvegkorsóban fél liter bort tesz elébük a pincér s három poharat. Gyufásdoboz-játékba kezdenek. Az asztal szélén élére állítják a gyufásskatulyát és a levegőbe pöckölik, s várják, hogy ismét az élére essen. Primitív játék, unatkozva játsszák, egyre pöckölik a dobozt. Egészen belemerülnek, nem beszélnek közben, feszült kőarccal játszanak. Tagbaszakadt fickók, félelmetesek. A gyenge fényben kékesen csillog kopasz fejük. Gyermeteg játékuk nincs összhangban durva külsejükkel, veszedelmes gyerekek. A papírskatulya csattogása zavaró, de ki szólna nekik? S ez, hogy senki nem szólhat nekik, nyomasztóvá teszi a hangulatot. A többi vendég is elcsendesedik. Senki nem szól, kopasz fejük csillog a fényben, arcuk piros és mozdulataik súlyosak. A vadászó oroszlán nehézkesnek tűnő, mégis rugalmas járására hasonlítanak mozdulataik. Gondterhelt azonban nem is tudatosítja jelenlétüket. Velem van elfoglalva s hogy legyőzze Barabást. Bort rendel a pincértől, literes korsóban elénk teszik. Gondterhelt izeg-mozog, sokat nevet és szellemeskedik. A kezem nem engedi. — Enyém vagy, Liza... Barabás már feladta, látom a mogorva arcán... — Nem isszuk meg a bort... — mondja az bosszúsan. Egyre idegesebb, néha a kopaszok felé néz, talán miattuk is —, hallod, itt marad a borod! Ki nem állhatom, ha beszívsz és hőbörögsz..! Talán így tett Szókratész, amikor kezébe adták a méregpoharat, mint Gondterhelt, mosolygott szánalmasan és győztesen. — Veszélyes ember, Liza, ne hallgass rá... nem tud élni... érvényesülési szakember és aszkéta, valódi zseni politikus! Meg kell maradnunk, mennydörgi lépten-nyomon, túlélünk mindent... vagyis úgy véli, élni kell! Miért nem azt
