Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Duba Gyula mondja: éljünk? Ő maga miért nem él? Nem tud élni, Lizácska, minden gondolata logika és törvény, minden tette céltudatos. Önfegyelme páratlan, akarata nemes acél. Az érzései azonban rejtett gátlások csökevényei és szenvedélye visszafojtott korcs, egész lelke görcsös visszafogottság és elegáns közöny. Ha az a kopasz behemót — most tudatosítja a kopasz rendtagokat —, ezek a gorillák rád vetnék magukat és megerőszakolnának, nem védene meg. Mindössze annyit mondana, no de, uraim, ezt nem illik, úriember így nem viselkedik! Ne túlozzák el a dolgot, uraim!... Ma ne őt válaszd, Lizácska — a hangja könyörgő lett, szinte esengve nézett —, ma engem kell választanod..! — Beszélj még... — biztatja összehúzott szemmel Barabás —, szónokolj, Gondterhelt, mondj valamit, nagyon szépen beszélsz! Okosan, tartalmasan... Figyelemre méltó észrevételeid vannak, gondolom, ha jellemeztél, magadról is szólsz... Legalább vázlatosan, röviden. Hogy milyen érzékeny, gigászi nagy lélek vagy, hiszen tudod..! — Érzem, egyre indulatosabb, sodorják a szavak és fogalmak, de fékezi magát, nem akar nevetségessé válni, nem tör ki, józan marad. Aztán furcsa gondolatom támad. Megéreztem, hogy talán ez az utolsó párbaj közöttük, a végső szópárbaj, az egész életükön át tartó verseny utolsó futama, aminek a tétje én magam lehetek. De hát milyen tét lehetek én? Egyik sem akar igazán, számukra játékszer vagy valamilyen pótcél vagyok, még akkor is, ha különben bármit megtennének értem!... — Még nem, testvér... még nincs itt az ideje, hogy magamról beszéljek... — Valahogy nagyon komoly lett, szinte józannak tűnik fel. — Előbb meg kell magyaráznom Lizának, hogy haladéktalanul adja ki az utad! Más mentség nincs, ő maga is belefárad, és mindent elveszít. Szív kell neki, nem rideg kődarab, lélekre van szüksége, nem mesteri agytekervényekre, szeretni kell Lizát, Barabás! Tudod, mit jelent szeretni? Honnan is tudnád? A közélet, az érdekek sivataga nem a nagy szerelmek porondja, a menő politikus közelről sem trubadúr! — Gyakran iszik közben, poharát már nem emeli felénk, fenékig üríti és újra tölt. — Ha tudna szeretni, megnyugodnék, fájna, de elviselném, hogy vesztettem ismét! De hát nem tehetem, Liza. Nem hagyhatlak magadra, Lizácska, téged szeretni kell, boszorkány vagy, jól tudod, ismerlek én! De azt is tudom, hogy szeretni kell téged, hogyan engedhetném hát, hogy ismét elvigyen...?! Akkor valamilyen elemien mély, szinte őrült bizonyossággal éreztem, hogy őszinte, oly őszinte, hogy kiszolgáltatja magát, annyira meg akar győzni. S ez meghatott. Abban a pillanatban kész lettem volna hallgatni rá. Ha magával hív, elmegyek! De hát az estének még nem volt vége, azonkívül azt is éreztem, hogy ez csak az egyik énje, az őszintén kétségbeesett, míg a másikat nem ismerem, bár tudom, hogy létezik. Már úgy szorítja, bizonyára öntudatlanul, a kezem, hogy majd el töri. A lehelete borszagú, s mintha lázas lenne, árad belőle a vágyakozás! Ha most ketten lennénk, tehetne velem, amit akar. Barabás jelenléte azonban lehetetlenné, szinte nevetségessé teszi a gondolatokat. Kimérten ül és nyugodtan, hidegen figyel bennünket, közönnyel a tekintetében. Fékezett indulata mellett szánalmat látok a szemében. Sajnos, nem alaptalanul. Ó, Gondterhelt, ha egy kicsit más lennél! Hiányzik belőled, ami túlteng Barabásban, a kemény önbizalom, a nyugodt erő.
