Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Duba Gyula tudom, a válasz már készen van, hiszen megbeszéltük. — Azt mondom: Kazimír! Kazimír a Központból... Ma a Közjóléti Bank igazgatóhelyettese. Nagy befolyása van és a keze messzire ér... Kazimír keze messze ér! — mintha szavalná s közben rábeszélően mosolyog, ritka eset, hogy Barabás ilyen helyzetben tréfál. — Beszélj Kazimírral, Gondterhelt! — Éppen Kazimír..? — Őszintén elámul, akár ha most kapcsolódna érdemben a beszélgetésbe, egy pillanatra felvillanyozza a váratlan kíváncsiság. — Éppen a bugyuta Kazimír? Akit magamban csak úgy hívtam, seggfej?! Összes felettesem közül a legkorlátoltabb. Hogy bankvezér lenne? Miket beszélsz, Barabás? Aztán Kazimír sosem kedvelt, mindenről többet tudtam, mint ő s ez bőszítette. Néha dadogott az idegességtől, mikor beszélgettünk s ő utasításokat próbált adni, belezavarodott önmagába. Én pedig a végén nyíltan az arcába vigyorogtam, a pofájába röhögtem. Értem, Kazimír... bájologtam, s közben nem értettem semmit, mert ő sem mondott semmit, s ezt mindketten tudtuk! Vigyorogtam, s őt a guta kerülgette, jó képet vágott, érezte korlátait, de legszívesebben kitekerte volna a nyakam... féltette a helyét Kazimír... — Annál jobb... — Barabás egészen felvidult —, éppen azért... Beszélned kell vele! Könnyen a sarokba szoríthatod. Ilyen ember megrémül, ha a múltjáról beszélnek, fűt-fát megígér. Szorongasd meg Kazimírt és vedd rá, hogy nézzen utána a Pannon Kikeletnek! Lennék csak a helyedben, jól megropogtatnám az „elvtársat”, a tyúkszemére lépnék. Még amit nem kérek, azt is megtenné az igazgatóhelyettes úr! Megtennéd, gondoltam én akkor, Gondterhelt nem biztos, hogy megteszi, ő más. Gondterhelt nem te vagy, Barabás! A bejárat irányából, a lépcsők felől a mélyből vad hangzavar hallatszik. Egyszerre csapott fel, csúnya szitkok és nagy kiabálás, majd szinte állati, hosszú üvöltés és éles női sikoly, verekedés tört ki odalenn. Barabás idegenkedve figyel, láthatóan kelletlenül. Gondterhelt azonban mintha felszabadult volna, nyomasztó teher alól menekülne, szinte felvidul. Megértően elmosolyodik és cinkosan rám kacsint: öli egymást a nép, mondja, gondtalan és szabad emberek szorongatják egymás torkát! Nem szeretem a gondokat, Barabás! Volt belőle elég. Ma azonban egy gonddal kevesebbel megyünk haza innen! Választanod kell, Liza, igazából döntened! Két tisztes férfiú közül választasz ma, vagy én, vagy Barabás?! Középút nincs, se döntetlen, ma egyikünk elbukik. S az nem én leszek... — Kihívóan nézi Barabást s fogja a kezem. Nyugodt marad, de bosszús, látom rajta. Erős az önfegyelme, Barabás ereje önfegyelmében rejlik, mint Achillesé a sarkában. — Ismét ott táncolsz... a borotvaélen... — mondja komoran s a fejét ingatja —, meg sem egyeztünk s már berúgtál! Uramisten, Gondterhelt, mennyit veszítesz az értékedből, ha leiszod magad! Súlytalanná válsz, kibírhatatlan leszel... Szélesen, éreztem, hogy kissé erőltetetten felnevetett, a nyakamba csókolt és énekelni kezdett. Borba mártott Gondterhelt, kis angyalom... A súlyából annyit veszt, kis angyalom... Amennyi az általa, elfogyasztott bor súlya, kis angyalom... Gratulálok, komám, új archimedesi törvényt kreáltál...
