Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
leli áradás ismerem. Szinte érzem a vágyakozó tekintetének erejét s ugyanakkor a visszafogottságát, legszívesebben rám rontana, de valami fékezi végzetesen. Nehéz kettősség lehet, hogy viseli el? Egyedül a keze határozott, szinte merész, nem engedi az enyémet, simogatóan szorongatja, ami ellentmondásnak tűnhet fel, ám a szorítása valóban simogató, pontosan jellemzi, hogyan tartja a kezem. Közben Barabást hallgatja, a privatizáció titkait és a Pannon Kikeletet, látható beleéléssel, ám tudom, hogy közben egyedül rám figyel. S ez jó, olyan nagyon jó érzés. Be kell vallanom magamnak, hogy egészében kedvelem őt, gyakran vonz, máskor valami taszít tőle. Valami visszatart, hogy egyértelműen gondoljak rá. Szívesen beszélek vele, ha határozottabb lenne, talán megkaphatna, nem tudom! Bizonyára a pillanattól függne, a körülményeken múlhatna, ha erre gondolok, közelebb érzem magamhoz, mint Barabást. Barabásból hideg erő árad, belőle meleg gyöngédség. Igen, a helyzeten múlna, hogy az övé legyek, egészében nem kizárható. De hát ő... a fontos pillanatokban, a döntő helyzetekben megtorpan vagy berúg! Aztán elfelejti, mit akar. Én pedig sajnálom, bár előbb még kívántam, egészen másképp hat rám. Gyereknek látom olyankor, nem férfinek! Most még férfi, vonz egész lényével, ahogy hallgatja Barabást s közben időnként megszorítja a kezem. — Mit hallok, Barabás, hogy keressem meg valamelyik régi ismerősöm? Letűnt árnyakkal keressek kapcsolatot? De hát ők elmúltak... aztán te tudod, Barabás, hogy én igazából soha nem tartoztam közéjük. Tengtem-lengtem közöttük, mint a hasznos árnyék, látszatra úgy tesz, mint ők, s közben a lelke messze jár. — Jól megnézi Barabást, mintha először látná azon a napon. — De hát kit keressek meg, komám?! Mind eltűntek a szemem elől az egykori nagyemberek! Szétrajzottak a központi osztályvezetők, a minisztériumi előadók, főigazgatók, hol vannak már a régi papalások, Barabás? Tavalyi hó... te is tudod. Valahol meglehetnek. Hallottam, hogy egyik-másik vállalkozó lett, privatizált, sokan közülük ma is jó helyeken ülnek, befolyásolják a dolgok menetét. De hol? Várod tőlem, hogy addig járom az utcát, míg meglátok közülük valakit? S akkor megrohanom... elvtársam, micsoda lenne az a Pannon Kikelet? Mi fán terem? De hát hol vannak, Barabás?, ez itt a kérdés. Mondj egyet, és én elmegyek hozzá és megkérdezem, ha tudja, kik állnak a tőkepénzes Kft. mögött! Kiderítem, akár nyugati tőke, akár deblokáció, hazai magántőke, segítek én! De nevet mondj, Barabás, egyetlen nevet, ahol elkezdhetem... Közben úgy nézi Barabást, mintha nem ismerné, ki ez a fontoskodó fickó, alkalmi látogató egy más világból, valamit akar tőlem, de oly nehéz megérteni! Mi lehetne fontosabb, ha én mellette vagyok? Szórakozottan, mintegy öntudatlanul iszik közben, gyakran emeli poharát s már nem is koccint velünk. A tekintete egyre élénkebb és mozdulatai szertelenek. Keze kapocsként tartja az enyémet, magában talán nevet rajtam, a markomban vagy, Liza! Már soha nem engedlek el. Magad hívtál, Barabás csak kulissza, álnok fedő akció, alkalom, hogy hívhass, te akartál találkozni velem! Hívtál s én itt vagyok. Néha megérint a kövirózsa szerény illata. Jól érzem magam. — Nevet mondjak? — Barabás töprengve néz, mintha gondolkodna, bár
