Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Duba Gyula fűződő viszonya uralkodóvá válhat és minden problémáját beárnyékolva fölébe nő. Gondterhelt sok súlyos kérdéssel birkózik, néha hősiesen, máskor esendőn, szinte nevetségesen. A hozzám való viszonyát állandóan éli, mélyen és feledhetetlenül. A belső helységben a sarokban ül, fehér terítős asztal mellett. Ahogy meglátom őt, felénk int. Arca nyugodt, a szeméről már szóltam. Üres kétdecis pohár áll előtte, megéreztem a tekintetéből. De ami meglepett, kellemesen, nem tagadom, karcsú söröspohárban egy szál virág áll az asztalon. Az ajtóból nem ismertem fel, hozzáérve állapítottam meg, hogy olyan, mint a húsos levelű kövirózsa, népiesen mennydörgőfű, ahogy ő mondta egykor. Emlékszem, csodálkozom, hol szerezte vajon?! Megállunk előtte s ő felkel helyéről, megfogja a kezem. — Ülj mellém, Liza! Barabás mellett ülsz a parlamentben, fél életedet mellette töltőd, szabadulj ki a bűvköréből, Lizácska! Ma mellettem a helyed, hiszen tudod... — Barabásnak röviden ennyit mond. — Hallom, már nem vagy igazgató..! — Jól hallottad... — Nyugodtan válaszol Barabás, ám a hangjában bosszúságot érzek, kelletlenséget, igen, az önérzete, jól ismerem. — Gondolom, elhiszed, hogy nem sírom ki miatta a szememet és... remélem nem ezen nyargalsz majd egész este... Mert akkor unatkoznánk! Jól indul, gondoltam, egyre kevésbé szeretik egymást! Szófogadóan mellé ültem, és Gondterhelt nem engedi el a kezem. Magáénak akar tudni, ezután mindig. Érzem a kezén, talán a belső feszültségtől, finoman remeg. — A mennydörgőfű... emlékszel, Liza, a mennydörgőfűre..? — Kezével int a virág felé s egyre engem néz. — Egyedül ez méltó hozzád... hozzánk, Lizácska, nem gondolod? Ha tudnád, milyen nehezen jutottam hozzá! Rengeteget jártam érte, hallod... — Komolyabb dologban járunk... — kezdi Barabás nyersen —, semmi szükség rá, hogy udvarolj... a szokásos dürgést hagyd későbbre, ha már eleget ittál..! — Megértettem, képviselő úr... — a hangjában gúnyt érzek s nem engedi el a kezem, dacos eltökéltséget is érzek a hangjában, melynek a célját nem ismerem. — Teregessük hát a szennyest, Barabás, lássuk az iszonyatos, hősies gondokat..! Hát ismét tombol a vihar a biliben? Barabás egy palack bort rendel, három decis pohárral, modori rizlingszilvánit. — Rendes ember decis pohárból iszik — mondja szárazon, Gondterhelt kétdecis poharát tüntetően a szomszéd asztalra teszi. — Az igen... — helyesel kötekedő mosollyal —, de hát ki közülünk a rendes ember... manapság ki a rendes ember, Barabás?! Úriembert mondhattál volna, úgy hitelesebb... — Mintha lehiggadt volna, békésen koccint velünk — Egészségünkre, Liza... Barabás egészségére is..! — Hagyd abba a kötekedést... — mondja higgadtan Barabás —, különben nem megyünk semmire... Komoly dolgokról lesz szó, segíthetnél, ha tudsz. Segítened kell, Gondterhelt... Nehezen igazodom el rajta, még mindig rejtély számomra, pedig annyira
