Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Téli áradás — Hát persze... — Gondterhelt örömét érezni a hangján —, Liza drága, rohanok! Persze a... Vincellérhez..! Este nyolckor, Lizácska! Úgy örülök neked... Barabásnak nem tetszik a Vincellér. Méltatlan hely. — Na persze a képviselő úr... — Gondterhelt gúnyolódik, ám tovább örül Lizának és részben megegyezésre hajlamos —, finom ember. A népet képviseli, bár bensőjében rühelli, irtózik a közönségességtől, mint ördög a tömjéntől!... Hallod, Liza? Marad a Vincellér, de nem az italozó, a földszint, ahol egyszerű emberek vágyaitól sűrű a levegő és súlyos a hangulat, ahol a tér kaotikus idegrángás és mennydörgő hangzavar, hanem az emelet. Fehér terítős asztalok mellett vacsoráznak tisztes, kispénzű polgárok s a kiszolgálás tűrhető... A Vincellér emeleti vendéglőjében nyugodtan beszélhetünk... úgy örülök neked, Lizácska... Barabásnak megfelel az emelet, találkozzanak hát a Vincellérnél, mint egykor régen többször is... Amikor Barabás után beléptem az étterembe, azonnal megláttam őt. Két dolgot láttam rajta, már ivott és nagyon vár engem. Talán még keveset ivott, ám a szemében ott a fény, amit a bor ébreszt benne, arca egyébként komoly, szinte komor. A tekintete azonban leplezett, benső örömről árulkodik. Abban a pillanatban éreztem meg, hogy szerelmes belém. Máskor úgy véltem, tetszem neki, talán kíván, most éreztem meg, hogy szeret. De mintha maga sem hinné, hogy szeret, komorsága mögé rejti örömét. Vagy talán úgy gondolja, csupán képzelete egyik tárgya vagyok? Álmodozásai hálás témája, mint őszi estéken az utcákon a lovas árnyak vagy árnylovasok, melyekről annyit tud beszélni? Mint a Meister Züchtinger rettenetes pallosának komor villanása az idő mélyén? Nem, több vagyok annál! Érzem, minden nő megérzi ezt, mennyire vágyódik utánam, olyan erősen és szenvedélyesen, szinte kétségbeesetten, hogy az már szerelemnek nevezhető! Bonyolult helyzetében, amelybe a forradalom után jutott, felemás állapotában még inkább vonzódik hozzám, mint azelőtt. Néha arra gondolok, hogy talán úgy érzi, a régi világból már csak én maradtam számára, minden mást elveszített, és ez a — jogos vagy téves? — hite oly démoni erővel tartja hatalmában, hogy állandóan érezteti velem. Már-már a megszállottak kiszolgáltatottságával ragaszkodik hozzám. A Vincellérnél, az ivó homályos és zajos helységében, óhatatlanul az elesettség és bűnös szenvedélyek vásárát juttatja eszembe, ahol ő otthon érzi magát, arra gondoltam, hogy talán mégsem kellett volna idejönnünk. Nyugodtabb és tisztább helyre, lelki értelemben egészségesebb helyre mehettünk volna, de hát ő így akarta! Barabáson is látom, hogy viszolyog. Az emeleten kissé jobb a helyzet, valahogy derűsebb, egyszerűbb. Barabás nem fedezi fel azonnal, én láttam meg elsőnek Gondterheltet. Abban a pillanatban csak az öröm villanását láttam, később ismét eszembe jutott a tekintete és biztos voltam benne, hogy az övé vonzotta az enyémet, magára kényszerítette pillantásomat. Túlzás nélkül állítom, kétségbeesett üzenet! Gyere hozzám, már nagyon várlak! Más problémáihoz viszonyítva, a kérdések mellett, melyek foglalkoztatják, mindez kevésbé fontosnak tűnhet fel, akár mellékesnek és jelentéktelennek is, ám biztos vagyok benne, hogy adott alkalommal a hozzám
