Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Csoóri Sándor: Az első kör (esszé)
Csoóri Sándor „Az igazi hódítás a pontos ábrázolás...” Vagy: „Amit nem lehet világosan kifejezni, az nincs is!” Tudjuk, hogy újfajta nyelv sosem ott alakul ki, ahol nyelvújító szándékok buzognak, hanem ott, ahol új történelmi és erkölcsi szükségszerűség jelenik meg a társadalomban, egy-egy közösség életében. Illyés nyelvet újító képességét is efféle új szükségszerűség izzította föl. A trianoni döntés után minden megváltozott. Legtöbbször épp saját magunk viszonya önmagunkhoz. Ady magyarságképe gyönyörű és sajogtató emlékünk maradt. Nyelvi megfogalmazásai mennyekbe vagy a poklokra szálltak. Egyszerűen létkérdésünkké vált, hogy újra fogalmazzuk a magunk számára: kik is vagyunk mi, magyarok? Kik is vagyunk még, és mivé lehetünk? A Magyarok című könyvet azért merem izgalmas, csapongó én-regénynek nevezni, mert ebben a könyvében Illyés minden hamleti kérdésünket önmagával szembesíti. Kendőzetlen alanyává válik egész múltunknak, kultúránknak, reményünknek és reménytelenségünknek. Ekkortájt Illyés még nem ismerte Eliot Hagyomány és egyéniség című esszéjét, amelyben a nagy angol költő arról ír, hogy minden népnek, nemzetnek éppúgy megvan a maga sajátos kritikai stílusa, mint ahogy megvan alkotó stílusa, de ha nem ismerte is gondolatmezetét, Illyés ugyanerre a nyomvonalra talál rá ösztönösen. Jár-kel ide-oda az időben, s hol a búza árfolyama nyomán, hol a Nagyidai Cigányokén az izgatja, hogy milyen is a mi természetünk. Bátorság? Önfejűség? Sunyiság? Önfeladás? Hogyan is állunk ezekkel? Akasztófahumor? Mintha ezt is ő fedezné föl újra számunkra százados feledékenység után. A végső lemeztelenedésben odáig jut, hogy elszólásként ezt írja le: „Nem dicsérem a magyarságot, öndicséret lenne.” Lehet-e ennél tökéletesebb azonosulás? Ahogy a Puszták népét Illyés sorsszerűén fedezi föl, ugyanígy fedezi föl önmagában, idegei és mélytudata bozótosában azt a valakit, azt a személyt, akit végzetesen és véglegesen magyarnak mondhat. írói életének első köre ezzel zárul be, azazhogy ezzel teljesedik ki. A Magyarok két kötetének szokatlan, zavarba ejtő címe is ezzel világosodik meg igazán, s értelmezi önmagát. * Aki türelemmel végigolvasta ezt az írást, könnyen megfejthette szándékomat. Nem az egész illyési életművet akartam újra körüljárni, csupán annak az okát szerettem volna megtalálni: hogyan és miért juthatott el Illyés aránylag elég fiatalon odáig, hogy a magyar politikai élet és a több száz éves magyar irodalom egyik legnehezebb és legnagyobb szabású korszakának a központi alakja legyen. Alakítója, hőse, megvesszőzött elszenvedője egy személyben. Rögtön hozzáteszem; nem Kazinczyja, nem Bajzája, nem Gyulai Pálja, nem Osvát Ernője, aki elsősorban esztétikai vagy kritikusi tekintélyével áll a maga helyén, hanem olyan személyisége, aki művei, gondolkodása és küzdelmei miatt vált később is, élete végéig kikerülhetetlenné. Rilke gyönyörű vallomása így hangzik önmagáról: „Amikor alkotok: igaz vagyok.” Illyést ugyanez a meggyőződés, ez a föltételek nélküli hit irányította haláláig.
