Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Csoóri Sándor: Az első kör (esszé)
Az első kör könyv naplójegyzetek gyűjteménye helyett sokkal inkább egy regény. Egy én-regény, amelynek egyetlen főszereplője Illyés Gyula, közege a magyar történelem, a korabeli magyar társadalom, a szülőföld népe, Párizs és Dombóvár, egyéb szereplői Dózsa és Ludas Matyi, Isten és Voltaire, Kölcsey és Arany János, egy szegény szőlőhegyi próféta, aki ugyan kimaradt a Bibliából, de a magyar sorstörténet könyvében ott a helye, akár Zrínyinek. S ki tudná egy szuszra fölsorolni a többi ötszáz vagy hatszáz szereplőt, akik körül egybeszövődik ez az izgalmas regény. Amilyen villogó, szeszélyes és mégis organikus ennek a „regénynek” a szerkezete, ugyanolyan mesteri a szereplők ábrázolása. Nézzünk egy példát, Kölcseyét: „A nagy művek néha, ahelyett, hogy fölemelnék, eltakarják alkotójukat. A Himnusz nélkül Kölcseyt jobban ismernénk, jobban számon tartanánk egyéb érdemét. Ez a vers, azáltal, hogy szerzője nevét örök ragyogásba borította, akaratlanul is sokat elvont abból a fényből, amely a személynek járt volna ki.” Jellemezhet-e író ennél tömörebben, pontosabban s mégis drámai árnyaltsággal egy-egy regényalakot? Alig hiszem. Három mondatban ott van az egész élet, maga a sors. A könyv tele van ilyen remeklésekkel, felejthetetlen, üde mondatokkal. Még egy idézet kívánkozik ide: „Védeni fogom a sajtószabadságot, de még mielőtt vérem ontom érte, gyorsan elárulom, hogy én halálát kívántam e sajtónak akkor, amidőn a legszabadabb volt, amikor a legszabadabban prostituálta magát. A legjobb esetben egy üres tartályt védek, abban a reményben, hogy valamikor egyszer talán mégis megtelik. Harci buzgalmamat ez erősen megcsappant ja. Tiltakozom, de mennyire, a könyvégetés ellen, de elárulom, hogy mielőtt e veszély fenyegetett, én a kultúra meggyalázása keltette pillanatnyi indulatomban nemcsak e könyvek nagy részét, de szerzőiket is máglyára kívántam. Becsukják a színházakat? Legtöbbjüknél ezzel legfeljebb a világítók és a díszlettervezők rövidülnek, a Múzsa nem, onnan őt már rég kiutasították Harcba tehát úgy indulok, hogy igyekszem megbocsátani védencemnek, szemet hunyok neki, rá se nézek nehogy leköpjem, mielőtt meghalok érte.” Ezúttal nem egy „regényalakot”, hanem egy egész korszakot ábrázol a bulvársajtó — a körúti sajtó — ürügyén. Mondataiban egyszerre van jelen az indulat, a lelemény, a gúny, az igazság, a meglepetés, az emelkedettség és az intellektuális barbárság. Egyszerre és szétszálazhatatlanul. Nyelvünk — amióta van magyar nyelvű irodalmunk — minden korszakban megpróbálta megmászni a maga Himalájáját. Olyan hegymászóink voltak, mint a Bibliát fordító Károli Gáspár, mint a nagy barokk püspök, Pázmány Péter, Mikes Kelemen, Csokonai, Vörösmarty, Arany János, Ady, Kosztolányi. Lehet, hogy sokan elfogultnak tartanak, de én közéjük sorolom Illyés Gyulát is. Nem úgy volt nyelvteremtő, mint például Ady, aki nyelvünk napkeleti, európai, babonás, zsoltáros, kurucos, halottsiratásos, Isten fejének csapódó ércdarabjaiból olyan új nyelvet tudott kiolvasztani, amilyen még sohase volt és amilyen már sohase lesz. Illyés eredetisége az, hogy a nyelvünkben rejtező világosság legnagyobb erőforrásait ő tárta föl. Nem véletlen, hogy ilyen mondatokat ír le:
