Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Csoóri Sándor: Az első kör (esszé)
Az első kör legfontosabb fiatal költők első sorába léphessen, de ahhoz, hogy a legbelsőbb körbe is bejuthasson, ennél több kellett. Szükség volt Illyés személyes adottságaira: eszére, józanságára, műveltségére, humorára. Bárhol megjelent: kávéházakban, baráti társaságban, cselédek közt vagy Babitséknál, a hely szellemi éghajlata azonnal megváltozott. Mindig volt benne valami Petőfiből, Aranyból, a Ludas Matyiből, Ady végzetszerűségéből, Voltaire-ből, valamelyik juhász őséből, de mindez lenyűgöző Illyés Gyulá-s átiratban. Miért emlegetem ezeket az irodalmon kívüli — vagy csak részben kívüli — tulajdonságokat? Azért, mert ha erre nem csodálkoztak volna rá a kortársai, köztük a legnagyobbak is, valószínű, hogy nem őt kérik föl legjelentősebb szerzői estjük bevezetésére. Ugyanis Babits és Móricz Zsigmond őt kérte föl. A harmincéves költő mindkét klasszikusról olyan pályaképet rajzol elénk néhány oldalon, amelynek egyetlen részletét se fakította ki az idő. Legszívesebben idemásolnám mind a két esszének tekinthető bevezetőt, de csak egy kortyintásnyit kínálhatok belőlük. Ilyeneket ír Babitsról: „Babitsnál a műveltség is, hogy úgy mondjam, a költészet tárgya, a költő cselekvési adat- és élménygyűjtő területe... Az ideák, amiket Babits egykor megidézett, az Igazság, a Kultúra, a Humanitás a mi nemzedékünknek hús és vér alakban megjelentek és kardot kínálnak Babits, a költő tudhatja legjobban, hogy a gondolatok eleven életet élnek s Babits, a filozófus érezheti legjobban, hogy az igazságnak parancsoló ereje van: nem lehet megtagadni: aki felismeri, annak küzdenie kell érte.” Ez a néhány sor egyidejűleg önvallomás és költői előérzet is egyben. A vívódó Babits hét év múlva írja meg küzdelmes életének metaforikus összefoglalását: a Jónás könyvét. A Móricz-est bevezetőjéből is idekívánkozik két rövid mondat: „A huszadik század első decenniumának költői elvezettek bennünket nyugatra. Mikor megrakodva és zavartan megtértünk erre a földre, Móricz visszavezetett bennünket a néphez, a szegénységhez, a magyar jelenhez.” Illyés most is, mint mindig a dolgok sűrűjéből beszél, mintha titokban már napok óta írná odahaza irodalmunk egyik legnagyobb hatású röpiratát: a Pusztulás című útirajzát, amely mögött Móricz arca is földereng. A Pusztulás franciásan világos beszámoló, tárgyias, tárgyilagos próza, de az egész mégis olyan hangulatot áraszt, mintha minden sorát ravatalon írta volna Illyés. Az írás arról szól, hogy rövid időn belül elfogy a magyarság, az egyke sikeresebben ritkítja, mint valamikor a pestis, és a jobb ösztönű németség látványosan foglalja el házait, földjét, ezeresztendős szálláshelyeit. Az egykéről már többen is írtak Illyés előtt, mégis az ő baljós ekevas- kongatására figyelt oda az ország. A Nyugatban megjelent írása legalább olyan döbbenetet keltett, mint az 1791-ben megjelent herderi jóslat. Volt, akit közvetlenül maga a puszta rémlátomás zaklatott föl, s hajszolt bele lelkiisme- ret-furdalásba vagy cselekvésbe; volt, aki a kongatásból egyszerűen azt értette meg, hogy a magyar tudat az 18ó7-es kiegyezés óta mennyire elkorcsosult és mennyire alkalmatlanná vált arra, hogy szembenézzen a nemzet létkérdéseivel a vesztes háború és a trianoni fejszecsapások után. Maga Babits, Európa egyik legműveltebb és legtájékozottabb értelmiségi
