Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Csoóri Sándor: Az első kör (esszé)
Csoóri Sándor embere is belefehéredik az igazságba. Hogyan lehet, hogy ő semmit se tudott arról, amiről Illyés beszél? Érzelmileg úgy viselkedik, mintha eddig a magyar irodalom legzordabb üzeneteit irodalmi élményként élte volna csak át, és most jelentkezik egy fiatal költő, aki a halál kölcsönkért kezével markolja meg mellén az inget, hogy megrázza és rádöbbentse a valóságra. Mit is írt a múlt században a szatmárcsekei remete? A Zrínyi második énekében azt írta, hogy: Más bon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblű nép... De hiszen az országot járó ifjú író is erről beszél! Babits zavarából világosan kiderül, hogy Illyés nem pártfogói segítséggel és nem is szorgalmas könyökei révén került az irodalmi élet legbelsőbb körébe, középpontjába, hanem sorsszerűén, a maga igazsága által. Nem, ez így nem egészen igaz. Abban, hogy ötéves előcsatározások után odakerült, legalább olyan fontos szerepük volt irigyeinek, félremagyarázóinak, az ellenségeinek, mint neki magának. A Pusztulás megjelenése előtt Illyésnek inkább csak a verseit ismerték a pályatársai. Izgatottan figyelték birkózását az avantgardizmussal s új témáival, amelyekben teljesen új szerepet kapott a szegénység, a hazafiság vagy például a Petőfi és Ady által is mitologizált Dózsa György: Nyerítve futnak a táj felett a felhők! Lángkarikás csattan, a csillag-göröngyön feldörög egy szekér, fordul — felkiáltok, vers a lovak közé, hajrá, Dózsa Györgyöm. A magyar költészet romantikusnak mondható légkörében a fiatal Illyést vállra lehetett emelni, de a gondolkodó, az alapkérdéseket kővel feltörő Illyést már a sarokba kéne szorítani. A hang, amellyel némelyek megkísérlik ezt, olyan, mintha ma szólalna meg: „Nem gondolja Illyés, ha valaki úgy siratja népe pusztulását, hogy közben egy másik nép ellen, jelen esetben a hazai németség ellen, gyűlöletet gerjeszt, az közönséges nacionalizmus? Sőt annál is több, mert ha egyszer átszakadnak a gátak, a gyűlölet árvize mindent elönt. Előbb a németek jönnek, aztán a zsidók, és így tovább.” A magyar szellemi élet máig ható, sorsfordulásos pillanata ez az időszak. Hitler hatalomra kerülése után mindenki megriad, sejti, hogy a trianoni békeszerződéssel átrendezett Európa erőegyensúlya hamarosan fölbomlik, átalakul, s ez az átalakulás a rosszhoz még rosszabbul járul majd hozzá, de gondolataiban senki se az ősokokig hátrál vissza, hanem a félelmei útján megy tovább. Miből kellett volna kiindulnia? Abból, hogyha elfogadható békét kötnek Versailles-ben, nem zúdulhat ránk semmiféle apokalipszis, de mivel rosszat kötöttek, mindnyájunknak együtt lesz féltenivalónk: magyaroknak, zsidóknak, másoknak. Sajnos, a hazai népi és a nemzeti törekvéseket a magyarországi zsidóság zöme a német völkisch mozgalom programjával
