Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Csoóri Sándor: Az első kör (esszé)
Csoóri Sándor magukba szíva a télen elhullt állatok édeskés dögszagát s az ibolyákét. Eszelősség és részvét, remény és félelem, méltóság és stílus — ezekre külön-külön, de együtt is figyelnie kell, mert ha a szellemi élet területeit a diszharmónia özönli el, a veszedelem végzetes lehet. Babitsban a nagyság és a szorongás erői küzdöttek egymással, állandó kielégületlenséget és feszültségállapotot teremtve. A stressz, amelyben húsz esztendőn átélt, dolgozott, mércét állított több írónemzedék elé, épp akkora volt, mint a tehetsége. Akárhányszor magam elé idézem utolsó fényképét: beesett arcát, Dante poklát ismerő szemeit, kopaszra nyírt fejét, mindig arra gondolok, hogy a stressz következtében kialakult rák pusztította el. Adyt az alkohol, őt az önmarcangolás. 1941. augusztusában bekövetkezett halála után Illyésen kívül kicsoda léphetett volna helyére? Természetesen nem a költészetben kivívott rangjáról beszélek, hanem az irodalmi életben betöltött szerepéről. Egy ilyen közlő mondatot könnyű leírni, de elképzelni azt a hosszú folyamatot, amelyben eldől, hogy ki lesz, illetve ki lehet Babits örököse, kimerítően nehéz. Nehéz, mert ebben az esetben nem egyenes ágú örökösödésről van szó, nem ügyeskedésről, nem lepedő alatti zsenialitásról, hanem olyan szellemi és erkölcsi föladatok elvégzéséről, amelyekhez spirituális leszármazásra van szükség. Ahogy Illyés a megszűnt Nyugat helyébe lépő Magyar Csillag szerkesztője lett, úgy lett minden ceremoniális választás nélkül Babits utóda. Száz jele volt annak, hogy nem akart az lenni, de a jónási riadalom ellen annyi ellentétes erő és tény halmozódott föl, amellyel mindenkinek számolnia kellett. Első helyen említhetem a fiatal Illyés költői teljesítményét. Első kötete: a Nehéz föld 1928-ban jelenik meg, s komoly figyelmet ébreszt az irodalomban. Hangja, világa, földrajza, tűzhelyei, a szegénység mélységéből föltörő kiáltásai egészen mások, mint az előtte járó, első Nyugat-nemzedék költőié. De elüt a sorsban és időben hozzá legközelebb álló Erdélyi Józsefétől is, akiről népisége, valóságközelsége és Petőfihez való kötődése alapján azt írja Németh László, hogy Erdélyi megjelenése kultúrtörténeti jelentőségű: ő az irodalom Kodálya. Ekkor Illyésről még nem lehet ilyen egyértelmű jellemzést adni. A témái ugyan újak, hazaiak, valóságerejűek, magyarok, de a stílusa kissé idegen. Szürrealista és expresszionista képzettársításai sok szállal kötődnek a modern európai költészet „kozmopolitizmusához”. Legvilágosabban Vas István jellemzi Illyés bemutatkozását. Egyik önéletrajzi esszé-regényében ezt írja a Nehéz földről, a kötet „ravasz tudással kombinált keverék, melyben, ami modern, az nem volt magyar, s ami magyar, az nem volt modern”. A Nem én kiáltok verseit író József Attiláról nagyjából ugyanezt lehetett volna elmondani, de épp ez a „lírai tudathasadás” jelezte legnyilvánvalóbban, hogy valami új korszak kezdődött el. A sodró erejű gátszakadás Illyés munkásságában vált leginkább láthatóvá. 1931-ben második verskötetét, a Sarjúrendeket jelenteti meg, a ’32-es és a ’33-as esztendőben pedig a Három öreget, az Ifjúságot és a Hősökről beszélek című elbeszélő költeményt, amelyek mondanivalójukban és műfajukban nemcsak a tudathasadást szüntetik meg, hanem új tájakat, tárgyakat, szenvedélyeket fedeznek föl egy forradalmi gondolkodás számára. A föntebb fölsorolt verskötetek ahhoz bőven elegendőek, hogy Illyés a
