Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - ILLYÉS GYULA ÉLETMŰVE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN (Tolvaj Bertalan: Dőlt bitorla, Rákos Péter: Illyés Gyula lírájáról, Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom, Tőzsér Árpád: Stósz, 1965. május, Emil Boleslav Lukáč: Találkozásaink, Zalabai Zsigmond: a tárgyilagos indulat költője, Fónod Zoltán: Hittel, hűséggel, Bodnár Gyula: Találkozások a költővel, Ozsvald Árpád: Illyés Gyula nyolcvanéves, Zs. Nagy Lajos: A legcáfolhatatlanabb beszéd)
Illyés Gyula életműve a csehszlovákiai magyar sajtóban ZS. NAGY LAJOS A legcáfolhatatlanabb beszéd „Nem lehet tisztességes ember, ki a versírást abbahagyja. Az igazmondást hagyja abba. A nem-hazúdást, nem-csalást hagyja abba az ilyen ember, így állunk, öcsém, bizony evvel.” (Illyés Gyula: Költők egymás közt) Illyés Gyula száz új versét, a Különös testamentumot olvasom, immár egy hete, amióta megkaptam, s különös, fájón szép kábulatban, gyönyörű kétségbeesésben élek, és — mint már annyiszor — a Mester fentebb idézett versébe kapaszkodom, hogy el ne szédüljek. „Nem lehet tisztességes ember...” Hányszor akartam már abbahagyni a versírást egy-egy káprázatos vers vagy csupán verssor olvasásakor! Olyankor, ha valamelyik könyv derült egéből csapott belém, egyenesen a hátgerincembe egy-egy ilyen villám: „Létem ha végleg lemerűlt, ki imád tücsökhegedűt?” (Nagy László), vagy „Hajnali réten megyünk, kéz a kézben, lobog a hajad, pedig szél se jár” (Juhász Ferenc), „...az optimista nemzet leköpi tisztelettel Kölcsey Szent Ferencet” (Benjámin László), „szúrok, ha szúrnak, rúgok, ha rúgnak, nem hajlok se új, se régi úrnak” (Tőzsér Árpád), idézgethetném itt oldalakon át azokat a verssorokat, amelyek áramütése hetekre, hónapokra megbénított. S most csak mai, élő vagy a közelmúltban elhunyt költőnk alkotásaira gondolok. S legtöbbször éppen a Mester, Illyés Gyula versei kentek a falhoz (hogy ilyen ordenáré módon fejezzem ki magam, ahogy O sose tenné). Már a Magyarok eme két sora: „Mutassatok olyan földre, hol egy ibolyám kikölne!” is ezt cselekedte velem, aztán a többi nagy Illyés-vers és -verskötet. A Kézfogások nak szinte minden versét fejből tudom, holott egyiket sem tanultam és nincs valami ragyogó emlékezőtehetségem. Viszont minden Illyés Gyula-vers a természeti tünemény erejével hatott rám. Hányszor kellett a mottóként idézett vershez menekülnöm, gunyoros soraiba csimpaszkodnom, erőt és reményt meríteni belőle: „Nem lehet tisztességes ember, ki a versírást abbahagyja.” Most épp a Különös testamentum miatt, amit megint úgy hordok magammal mindenüvé, mint régebben a Kézfogásokat vagy anyám az imakönyvét. Kábulatban és káprázatokban élek és férfiasan bevallom, hogy férfiatlanul sokat könnyezek mostanában. „Szalad a tél szürke hajával. Őrzi melegét a csukott száj. De nyílik, lélegzeni kell, szívni kell így-úgy a világot.
