Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - ILLYÉS GYULA ÉLETMŰVE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN (Tolvaj Bertalan: Dőlt bitorla, Rákos Péter: Illyés Gyula lírájáról, Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom, Tőzsér Árpád: Stósz, 1965. május, Emil Boleslav Lukáč: Találkozásaink, Zalabai Zsigmond: a tárgyilagos indulat költője, Fónod Zoltán: Hittel, hűséggel, Bodnár Gyula: Találkozások a költővel, Ozsvald Árpád: Illyés Gyula nyolcvanéves, Zs. Nagy Lajos: A legcáfolhatatlanabb beszéd)
Illyés Gyula életműve a csehszlovákiai magyar sajtóban csak nem megadni magadat egy másodpercre sem, egy tized-másodpercre sem, nem, egy barázdát sem, egy talpalatnyi hátrálást sem, függetlenül, hogy jő-e vagy nem a császár fölmentő hada, van-e had egyáltalán, van-e császár... (Hódolat a szigeti Zrínyinek) Illyés Gyula költészetének igazi jellemzője mindig a mozgás, a változás, a csupa tűz élet volt. Az emberiségben, nemzetben gondolkodás lírájának s drámáinak egyaránt meghatározója. A haladás, a „szárnyaló eszme” elkötelezettje, aki Petőfihez hasonlóan a világszabadság kivívása érdekében „áll be” magyarnak. Ruffy Péter születésnapi beszélgetésében (Magyar Nemzet) a Petőfi-példára hivatkozva vallotta Illyés, hogy „nemzetinek és nemzetközinek lenni egy és ugyanaz, s igazán nemzetközivé csak a nemzeti, nemzetiségi kérdések megoldásának jussán válhatunk”. Hogy mit jelent ez a juss, arra hadd idézzük az 1939-es Illyést: „A szabadságot nem lehet kétféleképpen értelmezni. Egy nemzet sem követelhet magának a népek sorában több szabadságot, mint amennyit ő ad külön-külön minden fiának. A szabadság belülről épül kifelé, mint almára a héj, csigára a ház.” A viszonylagos szélárnyékban programmá válik számára a meg nem értések feloldása a Pireneusoktól a Kárpátokig. Célja, hogy a közös dolgok rendezésével békésen oldódjanak azok az ellentmondások, melyek évszázadok óta gyötrik az egymásba kulcsolódó népeket. Bús, agg Jónásként érzi magát Ninivében, amikor tudós barbárok hányaveti fölénnyel beszélnek „az ötödran- gú népek” nyelvének pusztulásáról, s óhatatlanul is az „üldözöttek” (az írek, baszkok, kurdok...) pártjára áll. Lírai költő léte ellenére újra és újra be kell öltöznie Comeniusnak, a minden sors vállalójának szerepébe. „Ez parancs, olyan hagyomány, amelyre klasszikus irodalmunk teljessége kényszerít.” A sorskérdések között nála az első helyen a diaszpórák s a nemzetiségek állnak. A huszadik század történelmi tapasztalatára hivatkozva mondja: „Semmiféle szociális kérdés nem oldható meg a nemzeti s a nemzetiségi kérdés megoldása nélkül.” Könyörtelenül gyűlöl minden felsőbbrendűséget, tapintatlanságot, mellőzést. Az utóbbi években szinte hitvallásává vált: „A sovinizmus, nemzeti türelmetlenség idegbaj, elmebaj, világszerte küzdeni kellene ellene.” S mivel „a magyarság sorsáért egyharmad részben már a kintiek felelnek”, nem véletlen, hogy úgy tekint rájuk, mint egy-egy tükörre. „Ők mutathatják nekünk, kik vagyunk a világban.” E felismerés versvalósága (a verset Sütő Andrásnak ajánlja) aligha lehet más, mint az „Énekelni — leszállhatatlanul” invokációja után a felelősséget, küzdelmet egyszerre tudatosító befejezés: Erre gondolj: A kép a legcáfolhatatlanabb beszéd. (Lőtt lábú madár)
