Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - ILLYÉS GYULA ÉLETMŰVE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN (Tolvaj Bertalan: Dőlt bitorla, Rákos Péter: Illyés Gyula lírájáról, Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom, Tőzsér Árpád: Stósz, 1965. május, Emil Boleslav Lukáč: Találkozásaink, Zalabai Zsigmond: a tárgyilagos indulat költője, Fónod Zoltán: Hittel, hűséggel, Bodnár Gyula: Találkozások a költővel, Ozsvald Árpád: Illyés Gyula nyolcvanéves, Zs. Nagy Lajos: A legcáfolhatatlanabb beszéd)
Illyés Gyula életműve a csehszlovákiai magyar sajtóban jártok vásottan is! Vagy éppen azért? Sürgetőbben, mint akár tegnap is, meddig öntesz még belém gabonát, Gazda? — hogy én is megnevezzelek! Javíts, olajozz. Járjak úgy tovább — kenyérváróid megkeressenek. (Isten vén malmai) Csikorgóan és még csikorgóbban is vár rá a vállalt minden sors, hogy a „malmok” ocsút, követ, port kirostáljanak. A „Nehéz föld üzenetét” mondja ő fél évszázada, rendhagyó módon. Joggal írta róla annak idején Németh László a Nyugat hasábjain: „Illyésre... úgy nézek, mint csillagra, aki ott jelent meg, ahol kiszámítottam. Láttam a magyar líra lehetőségeit, s csodálkozva néztem szét: hát senki sem vállalja? Most itt a csillag, s én, tökéletlen csillagász, lélegzet-vissza- fojtva lesem, arra fut-e, amerre naiv képleteim szerint futnia kell?” Kortársként bizonyíthatjuk, a „képlet” szerinti pályán halad. A „század lelkét” szinte Adytól és nemzedékétől veszi át, s úgy futja a „stafétát”, hogy a „százados szelíd szegénység”, a puszták népének fia azóta csak a század legjobb gondolkodói mércéjével mérhető. Olyan költő ő, aki André Frénaud vallomása szerint „jelen van a történelemben... Ismeri a múltat és kutatja a jövőt, egy a népből, és világító fáklya népének. Felelősségteljes költő a gyarló világban”. Arra született, hogy hangos szóval nyaggassa a sorsot, sürgesse a földet: „iparkodj, jövő!”, s rugdalja a csökönyös bivalyt, „rest Históriánkat”. A Perc meg a Korszak „kemény fog- s kéznyomai” szorításában is a történelmi csak azért is munkál benne — a „mégis, mégis!”. S ma egy gazdag, mozgalmas élet jussán így üzen az ifjúkor: Emeltem bal-öklömet én is, jel-adva: számíts rám, jövő. Tavasszal (füvek ujjhegyén is), visszaint az a nagy idő. (Üzenő ifjúkor) S aki egy nép nevében vívja ádáz küzdelmét, nem lehet magányos a bölcs idő üzenete hallatára sem, amikor „fejem fehér, és fázik / éjjelente a szívem...” Az ágyúzó idő ma is várja a „tiszta bíró” üzenetét, aki „az önítélés ércolvasztó lángján” is csak tisztának találtathatik. S bár a szívünket facsarja az a leltár, melyet Illyés Gyula készít a búcsúzó testrészekről vagy a csontvázzá lett barátokról, a versbe lopakodó megmásíthatatlan biológiai magány mégsem teheti rabjává azt a költőt, aki egy életen át „tetvesen s csont-bőr is” állta a harcot. Állta, mert az időnek nem volt szebb üzenete. Az „elvész, ki megadja magát” felismerése kíséri őt végig, mint Zrínyit, a szigeti hőst. Őt avatja az állhatatosság példájává, s vele üzenve szépíti emberivé a jövőt:
