Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - ILLYÉS GYULA ÉLETMŰVE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN (Tolvaj Bertalan: Dőlt bitorla, Rákos Péter: Illyés Gyula lírájáról, Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom, Tőzsér Árpád: Stósz, 1965. május, Emil Boleslav Lukáč: Találkozásaink, Zalabai Zsigmond: a tárgyilagos indulat költője, Fónod Zoltán: Hittel, hűséggel, Bodnár Gyula: Találkozások a költővel, Ozsvald Árpád: Illyés Gyula nyolcvanéves, Zs. Nagy Lajos: A legcáfolhatatlanabb beszéd)
Illyés Gyula életműve a csehszlovákiai magyar sajtóban A „kövesd csak és ne kérdjed” atyai parancsával, „a történelem szörnyű mocsarába” süllyedt országban konokul-elszántan zengett belőle az ige, hogy ma tisztelgőn visszafeleljenek neki a szavak: Igen, beszéltem s álltak a falak némán, ezt hittem. S im visszhangzanak, s most szívdobogva én hallgathatok: igen, ez voltam! Igen, ez vagyok! A történelem kiszámíthatatlan vargabetűi idején is az írástudó elkötelezett felelősségével néz népe sorsára. Az emberség szava, a közösség iránti felelősségtudata úgy búg benne, mint mélyhegedű. Az „itt élned kell” felismerésével vallja a fennmaradni, megmaradni categoricus imperativusát. Predesztinált sors, jövőt szólító prófécia éppúgy benne van ebben a felismerésben, mint az a végsőkig vállalt hűség, ahogy — a harc jelképeként is — viseli a Dózsa-koronát. Viseli, mert neki jutott osztályrészül, hogy a múlt árnyaival harcot vívjon, jelent építsen, jövőt egyengessen. Az élet viharaiban a „szembenézés” bátorsága az övé, az oroszlánszelídítő szembenézése, hogy — mint Szilágyi Domokos írja — szokjék a föld a rendhez, s a „Földhöz a Rend”. A szegénysors, a krumplisors, a gorkiji, kassáki egyetemek másként tanítják számára az életet, mint a gyerekszobás, úri, polgári kortársak számára. Illyés szinte eljegyzi magát a szenvedéssel, hogy keresztülhúzza saját ifjúkori álmodozását: jegyző lenni Ozorán, erdész a tamási erdőben vagy tanár Szekszárdon. Az élet úgy hozta, hogy a sorskérdések szószólója legyen, mert lázit a valóság, az „eb ura fakó” magyar sors, a forradalomvesztes reménytelenség. Új verseskötetében, mely 75. születésnapjára jelent meg, bölcs életlátással hívja számadásra a múló időt. Seregszemlét tart kudarcok és megpróbáltatások, szenvedések és megaláztatások ellenére is a győztes és győző posztjáról. Eddigi élete summája?! Jó volt-e, rossz-e élni? Hol ezt, hol azt sugallja a perc, mely épp repül s a vén száj változóbban, akár a kisded ajka fintorul és derül, aszerint, hogy viharba suhan-e ama Sajka, vagy napfénybe kerül. (Kik jöttök, évek —-, évek?...) Látszólag a maga ügyében szólal meg, aki eddig mindig másokért szólott. S úgy szólal meg — ha hellyel-közzel a sötét vizek partján állók rendcsináló számadásával is —, mint aki tudja — mert tudnia kell! —, rá még sok munka vár. Szaporábban, mint akár tavaly is, mind sebesebben, sorsom gépei,
