Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - ILLYÉS GYULA ÉLETMŰVE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN (Tolvaj Bertalan: Dőlt bitorla, Rákos Péter: Illyés Gyula lírájáról, Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom, Tőzsér Árpád: Stósz, 1965. május, Emil Boleslav Lukáč: Találkozásaink, Zalabai Zsigmond: a tárgyilagos indulat költője, Fónod Zoltán: Hittel, hűséggel, Bodnár Gyula: Találkozások a költővel, Ozsvald Árpád: Illyés Gyula nyolcvanéves, Zs. Nagy Lajos: A legcáfolhatatlanabb beszéd)
Illyés Gyula életműve a csehszlovákiai magyar sajtóban musba csapott át; tudomást vett a problémáról, és — feloldhatatlannak találva a dilemmát — elhallgatott; s végül: felfogta a vészjeleket, elgondolkozott rajtuk, és konkrét, konstruktív megoldások után kutatott, melyek megteremtik hagyomány és modernség tökéletes egyensúlyát. Illyés Gyula az utóbbi — az építő költők közé tartozik. Párizsból, a dada és az izmusok bűvköréből kilépve, itthon az „utolsó nemzeti költőnek” aposztrofált Ady halála után alig több mint egy évtizeddel átvette — és azóta is őrzi — a Zrínyi—Kölcsey—Berzsenyi— Petőfi—Ady-vonulat stafétabotját. Az örökség vállalása az egyik lehetséges kivezető utat jelentette abból a labirintusból, amelyben századunk költői oly céltalanul bolyongtak. Illyés a társadalmi fogantatású, közéleti, elkötelezett múzsa „jegyese” lett. Témakörei: a nép helyzete és a nemzet sorsa, ismertek. Az első tematikáról sokan és sokszor beszéltek-írtak, indítóokait és célkitűzéseit magam is körvonalaztam már. Annál több — félreértéseket és rosszakaratot sem nélkülöző — vita kerekedett a költő „poesis hungaricá”-ja körül. A kor, amelyben Illyés líráján élesre hangolódott a nemzetet szolgáló húr, riasztó sorshelyzettel teljes: Tűnnek a magyar falvak, bontja mind fogas nyomor, halálos száradás. Sikít az új kor szele, az ős házból a fal marad, az életből a váz... Mennyi van hátra? Száz év? Vagy ötvennel több mégis ennél? midőn majd kíváncsi utazók jönnek csak erre egy furcsa szikkadó fajta csontjait csodálni — írja az Ének Pannóniáról című költeményében. A hang — a „Nem lelte hónát a hazában” gyászkara óta — ismerős. Illyés is csatlakozhatna e tragikum kiváltotta farkasüvöltéshez, ám az ő bonckése mélyebbre vág. Illyés, az utolsó nemzeti költőnk a magyarságszemlélet terén valamiben első. A felismerésben: „Máskor elmélkedhetünk rajta, kinek a hibája ez, most azt nézzük, mit eredményezett." És hogyan változtatható meg — tehetjük hozzá. Illyés nemzetfogalma azonos Petőfi népeszményével: a „nemzet alatti” réteget, a népet avatja nemzetté. S a kételkedők, a rosszakaratúak részéről itt érzek logikai törést. Azt, hogy Illyés a népről mint népről ír, pozitívumként könyvelik el; hogy a népről mint nemzetről a féltés és aggodalom hangján szól, azt már a mérleg másik — korántsem pontos — serpenyőjébe vetik. A nép, az egykoron „nemzet alatti” nép a történelmi-társadalmi fejlődés és a szocializmus adottságai folytán nemzetté emelkedett; Illyés, ha szól, 1972-ben is azokért emel szót, akikért a Puszták népe megírásának időpontjában. Nem érti őt, aki nem így és nem a humánum felől közeledik feléje. Egyik írása fölé nem véletlenül írta a következő, nemzetszemléletének lényegét sűrítő címet: Magyarság — emberiség. Ez a két fénycsóva reflektorozza azokat a problémákat, amelyek között egyaránt helyet kapnak a Herderrel szembeni ellenérvek a magyarság pusztulásáról, a születések apálya, az öngyilkosok számának növekedése, a
