Irodalmi Szemle, 2002

2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - ILLYÉS GYULA ÉLETMŰVE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN (Tolvaj Bertalan: Dőlt bitorla, Rákos Péter: Illyés Gyula lírájáról, Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom, Tőzsér Árpád: Stósz, 1965. május, Emil Boleslav Lukáč: Találkozásaink, Zalabai Zsigmond: a tárgyilagos indulat költője, Fónod Zoltán: Hittel, hűséggel, Bodnár Gyula: Találkozások a költővel, Ozsvald Árpád: Illyés Gyula nyolcvanéves, Zs. Nagy Lajos: A legcáfolhatatlanabb beszéd)

Illyés Gyula életműve a csehszlovákiai magyar sajtóban

te őt arra a csúcsra — a népi írók mozgalmának poros mezei útján is —, ahol a század nagy modernjei foglalnak helyet.

A személytelenség fogalmával, mint azt a figyelmes olvasó már észrevehette, eléggé csínján bántunk: „már-már személytelenségről” és „fél-személytelenségről” beszéltünk. Illyés ugyanis nem vagy csak ritkán jutott el — nem is volt szándékában — az abszolút személytelenségig, képtelen volt — az ismert történelmi-társadalmi adottságok miatt — teljesen föladni önmagát. Indulásának időpontjában erős, határozott eszmeiségű állásfoglalásra volt szükség. Innen költészetének másik lényeges vonása: az indulat. „íróvá az erkölcsi fölháborodás tett”— vallja a Hajszálgyökerekben. „Aránytalanság —. düh és gúny nevelt.”— bukkan föl ugyanez a gondolat versben (Hatalmas; nagy korszak... s a költők). „Furor conservat” — mondatja Kossuthtal a Fáklya- lángbzn. A düh megtartja az embert. Az Illyés-versek vonzereje a hallatlan belső indulat, a feszültség, a tartalomban és formában egyaránt megnyilvánuló iram, lendület, sodrás. Utaltam már arra, hogy a történelmi-társadalmi adottságok, a szociális, nemzeti és emberi igazságtalanságok alakították ki ezt a határozott és egyértelmű költői magatartást. Illyés sohasem menekült a rá váró problémák elől, makulátlanul következetes volt és maradt. „Mi itt ne úgy legyünk modernek, mintha Párizsban élnénk. Nem, nekünk úgy kell itten moderneknek lennünk, mintha a magyarság mélyrétegeiben, a pusztákon, a falvakban élnénk"— mondja egy rádiónyilatkozatában. íme egy másik — huszáros oldalvágás a modernkedők ellen: „Szerintem azt hívják provincializmusnak, ha valaki Bugacon úgy viselkedik, mintha Párizs közepén élne.” Illyés nagyságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy át tudta hidalni a Bugac és Párizs közötti irdatlan távolságot. Lényegében ő (és József Attila) az első klasszikus költőnk, akinek tolla egy ütemre mozdul a kortársi európai költészet hadmozdulataival. Az európai líra arcvonalainak átrendeződését még olyan gondolatgazdag, valóságteljességre törő poéta is több évtizedes megkésettség- ből szemlélte, mint Ady; A halottak élén megírásának időpontjában már Eliot és társai képviselték a modern líra törekvéseit. Illyés költészetünknek a világirodalmi áramlatokkal szembeni tempóhátrányát úgy hozta be, hogy közben vállalta a tér és a kor fölvetette társadalmi-nemzeti problémákat is. Meggyőződésem, hogy az egyetemes európai költészet csúcsaira is azért futott fel, mert az élet és a szellem alacsonyabb rétegeit, „provinciális” köreit is volt ereje és bátorsága megjárni.

Századunkban az emberi agyra zúduló világkép- és tudatformáló információáradatból szinte csaknem kivált — hogy külön medret vájjon: a semmi felé

— egy jelentékeny rész: a költői információ. A modern művészet századeleji önmaga keresése, önmagára koncentráltsága és az olvasó kirekesztése folytán már-már megszakadt az irodalmi kommunikáció láncolatossága, szakadéknyivá tágult a távolság a költő (és alkotása), valamint a befogadó között. A művész számára többféle magatartásforma kínálkozott: tudomást sem vett a problémáról, s tovább beszélt a levegőbe; tudomást vett a problémáról, de — a tömeg

— zseni elmélet romantikus talajáról elrugaszkodva, szélsőséges individualiz