Irodalmi Szemle, 2002

2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - ILLYÉS GYULA ÉLETMŰVE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN (Tolvaj Bertalan: Dőlt bitorla, Rákos Péter: Illyés Gyula lírájáról, Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom, Tőzsér Árpád: Stósz, 1965. május, Emil Boleslav Lukáč: Találkozásaink, Zalabai Zsigmond: a tárgyilagos indulat költője, Fónod Zoltán: Hittel, hűséggel, Bodnár Gyula: Találkozások a költővel, Ozsvald Árpád: Illyés Gyula nyolcvanéves, Zs. Nagy Lajos: A legcáfolhatatlanabb beszéd)

Illyés Gyula életműve a csehszlovákiai magyar sajtóban

ki. Az alábbi — Megtalált karaván-napló című — verset nemcsak azért idézzük, hogy bizonyítsuk egyenes ági leszármazását, hanem a célból is, hogy illusztráljuk az egyre inkább szikárodó, szigorodó tartalmat hordozó formában a sajátos ritmikában, a hosszú-rövid sorváltakozással, a sűrű vagy ritkuló rímekkel élő, főleg a gondolati költeményekben gyakori versformában megvalósuló feszesedést is:

Már csak az iránytű bizakodott, hebegett: adott hűdött nyelvével jelet: valahol van, ami válaszol.

Mentünk tovább megint egy napnyi sivatagon át.

Ékírásos ábráival egy sziklafal.

Sor sorra zagyván, konokon: ráncok egy őrült homlokon.

Vén, hajdani Idő vívódik itt.

Semmit se bír már mondani.

így csak a szél visít.

A szempillán homok. Az izzadt ujjak közt homok.

Homok, ha összeér a fog.

Megöltük út-tudó tevénket.

Ettünk egy utolsó ebédet.

A Fekete-fehér és a Dőlt vitorla című kötetek verseinek jó része már ebben a hangnemben született. A puszta viszonylataira, ellentétes erővonalaira meztelenített lét tárul föl bennük. A hiteles, a valós valóság. Az igazság. Mert Illyés számára a költészet egyenlő az igazmondással. „Nem lehet tisztességes ember, ki a versírást abbahagyja./ Az igazmondást hagyja abba.” — írja Költők egymás közt című versében. Ténytisztelete, igazábrázolása már-már szenvedély. A Hajszálgyökerekben idézi — egyetlen rövid, de férfiasan önleplező mondattal megtoldva — az alábbi régebbi versét: „Szálló könnyekkel / Sírja színét és / Tavaszi kedvét / S ég felé ijedten / Kapkod a cserfa.” Majd a kommentár, prózában: „Leveleit a cserfa nem ősszel, hanem egész télen át megőrizve tavasszal veti le." Mit fűzhetnénk ehhez? Aki kis dolgokban is ennyire pontos, az a nagyokban — az erkölcsiekben — még igazabb kell hogy legyen. Igazmondása, verseinek tárgyilagossága, „fél-személytelensége” elvezet