Irodalmi Szemle, 2002

2002/1-2 - A HETVENÉVES OZSVALD ÁRPÁD KÖSZÖNTÉSE - Erdélyi Erzsébet-Nobel Iván: A szonettkoszorútól a vizuális költészetig a határon túli magyar irodalomban (esszé)

Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván

azonos a címe: ugyanaz, mint a köteté: Kosztolányi alakja is ott lebeg szinte állandó szereplőként a költő által fölidézett szabadkai utcákon. Tolnai Ottó a verskötettel kapcsolatos kérdésre, hogy mit jelent ma az, hogy modern költészet, ezt a tömör választ adta: „a formai újítást, a szabadságot, a fölszabadulást.” (Én otthon vagyok...: 101) És hogy ebben milyen szerepe van a hagyománynak, arra az árvacsáth egyik sora válaszol: „példámnál nem kell szebb bizonyíték”.

Az emigráció magyar költészetében a nosztalgiához (is) kapcsolódik a hagyomány idézés. Természetesen fontos, ihlető szerepe van az elhagyott, de el nem felejtett tájnak, de meghatározók az emigráció előtti kulturális élmények is. Például Kosztolányit a New Yorkban élt Baránszky László utolsó verskötetének címében is megidézi: a Kosztolányi húga olyan lírai önéletrajz, amelynek negyvennégy szabad versében megszakíthatatlanul kavarognak emlékek, érzések, emberi alakok, kulturális, vallási asszociációk. A Menetközben című verseskötetének utolsó darabja: appendix, tartalmi kivonat Homérosz Odüsszeiájából Devecseri szerint címet viseli. A versben antik ritmusra komponált sorok váltakoznak a diákszleng kifejezéseivel és frivol szövegek fennkölt gondolatokat hordozó sorokkal. Baránszky számára a homéroszi mű alapkönyv, aminek kedvéért görögül is meg akart tanulni. így beszélt művéről a költő: „Ebbe a versbe kevés konkrét szituáció került, de ami benne van, az fontos. A doni hadsereg pusztulása például a munkaszolgálatosokkal együtt. Ez nagyon a lelkemen feküdt. Az Odüsszeia nemcsak Odüsszeuszról szól, hanem az isteni társakról is, akik odavesztek.” (Hazajöttünk hát...: 107)

A hagyománynak és megújulásnak nem feltétlenül a csatatéren kell találkoznia, békésebb helyeken, is jól megférnek egymás mellett, akár egy szerkesztőségben is. A már említett fiatal erdélyi költő, Fekete Vince találóan fogalmazta meg a kettő lehetséges viszonyát, ami nem csupán alkalmi ismeretség lehet, hanem tartós kapcsolat is: „A megmaradás, helytállás Erdély kétségtelen értéke, nem váltak érvénytelenné, ám ezt az immár közhelyessé kopott megmaradásozást, erdélyezést ellapították, prostituálták. Nem lehetett egy olyan vidéki felolvasóestre menni, ahol középkorú vagy idősebb tanító bácsik — a valamikori »kántortanítók« leszármazottai —, de akár az ifjabbak is, meg ne kérdezzék, hogy hogyan is állunk akkor a helytállással, a fenyőmagatartással. A hagyomány — azt gondolom — arra való, hogy valamiképpen megkíséreljük meghaladni: vagy radikálisan, úgy, hogy elvetünk mindent, vagy pedig szépen továbbépítkezve az alapokon. Én ez utóbbit választottam.” (Nyugalmam itthon...: 254)

A megújulás, megújítás kényszere nem csupán a komoly témájú, nagy lélegzetű művek esetében szembetűnő, a rövid műfajok is erről árulkodnak. A XX. század végének robbanásszerű technikai, tudati változásai, a felgyorsult életritmus szinte kikényszeríti a tömör, frappáns megfogalmazásokat, hiszen sem írni, sem olvasni nincs elég idő. A könyv formájú és az elektronikus irodalom egyelőre még békésen él egymás mellett, de a videó és még inkább a számítógép elterjedésével a képernyő kezdi kiszorítani a könyvet. A