Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - ILLYÉS GYULA ÉLETMŰVE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN (Tolvaj Bertalan: Dőlt bitorla, Rákos Péter: Illyés Gyula lírájáról, Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom, Tőzsér Árpád: Stósz, 1965. május, Emil Boleslav Lukáč: Találkozásaink, Zalabai Zsigmond: a tárgyilagos indulat költője, Fónod Zoltán: Hittel, hűséggel, Bodnár Gyula: Találkozások a költővel, Ozsvald Árpád: Illyés Gyula nyolcvanéves, Zs. Nagy Lajos: A legcáfolhatatlanabb beszéd)
Illyés Gyula életműve a csehszlovákiai magyar sajtóban poétika is. Idézetünk több célt is szolgál: egyrészt fölfedi e kettős sarkítottságú költészet egyik pólusát, másrészt — visszacsatolva az írásunk elején említett gondolatmenethez — utal arra, hogy miért éppen a pont, az „emberien törvényszerű" és „lét-mélységűen általános” problémákkal való olvasói birkózás kezdetét jelentő pont a legdrámaibb Illyés verseiben. Vajon mi alakította ki költészetében ezt a tárgyilagos-tárgyias — már-már személytelen magatartást? Nem hiszem, hogy csak az imént felsorolt nevek, bár — ismerve Illyés franciás és nyugati műveltségét, Bécs, Berlin és Párizs szellemi légkörét — kétségtelen, hogy ők is hatottak rá. A kezdeti lépést azonban talán mégsem ők adták —, köztudott, hogy a fiatal Illyést Párizsban más, nem az értelem konstruáló készségére, hanem inkább az ösztönösségre építő hatások (szürrealizmus, dadaizmus) érték, melyeket hazatérve korán levetkőzött, vagy esetlegességeiktől megfosztva megőrizte, továbbfejlesztette őket. A hatás máshonnan jöhetett. A magyar költészet öntörvényű fejlődésvonalából: a népiesek mozgalmából. Ha jól emlékszem, Illyés Ingyen lakoma című esszégyűjteményében találkoztam azzal a gondolattal, hogy a népi költészet lényeges vonása, korábbi költővonulatokkal szembeni esztétikai hozadéka a megfoghatatlan „költőiség” elvetése, a tárgyilagos hangvétel, a tényszerűség, a szociografikus pontosság. A Párizsból hazaérkező s rögtön a puszták népének „nemzet alatti” rétegébe süllyedő Illyést a szociális helyzet fölmutatásának a kényszere ugyanúgy elvezette (elvezethette) a tárgyilagosságig, tárgyiasságig, az önmagára koncentráltságtól — a lírai szubjektum terjedelmének korlátozásával — a közösségre, az életbevágóan fontos, „lét-mélységűen általános”problémákra való összpontosításig, mint az említett nyugati elődök. Verseinek — nem mindegyik, de egy bizonyos — vonulatában a személyes ént egyre inkább háttérbe szorítja a közösségi szempontokat kifejező „kollektív én”. Költészete fejlődését figyelve, ne feledkezzünk meg szociográfiai remekéről, a Puszták népéről — s ennek versbeli változatairól, a Három öregről és a Hősökről beszélek című költeményekről sem. Ezek az alkotásai — már céljuknál fogva is — eleve pontosságot, tárgyilagosságot, tényszerűséget követeltek. Vagy itt vannak A kacsalábon forgó vár árulkodó sorai (a kiemelések tőlem): ...így tűnődtem átmenőben, lábbal taposva szinte a konok, csikorgó anyagot, mert én a versben mindig az ilyen nyers valót kerestem, remélve, egyszer, mégis felragyog! „...,fű nem nő’ s,kő kövön nem marad’—; én akkor is majd hallgatag csak félreállok, hogy midőn már minden letűnt sorban, még higgadtabban, tárgyilagosabban, tanúságot
