Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - ILLYÉS GYULA ÉLETMŰVE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN (Tolvaj Bertalan: Dőlt bitorla, Rákos Péter: Illyés Gyula lírájáról, Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom, Tőzsér Árpád: Stósz, 1965. május, Emil Boleslav Lukáč: Találkozásaink, Zalabai Zsigmond: a tárgyilagos indulat költője, Fónod Zoltán: Hittel, hűséggel, Bodnár Gyula: Találkozások a költővel, Ozsvald Árpád: Illyés Gyula nyolcvanéves, Zs. Nagy Lajos: A legcáfolhatatlanabb beszéd)
Illyés Gyula életműve a csehszlovákiai magyar sajtóban költő, előzd meg korodat! Az idézet kapcsán itt vagyunk Illyés legfőbb erényénél és — sokak szerint — legnagyobb hibájánál. Nemegyszer hallottam már a vádat: didaktikus író! Pedagógus-költő! Elismerem, hogy — mint minden művész — Illyés is hatni, befolyásolni akar. Egyéniségéből és önként vállalt feladataiból következik, hogy gyakran erősebben, mint mások. A ráolvasott vád azonban egy kissé sántít. Csak a szórenden kell módosítanunk, hogy helyrebillenjenek az arányok. így: Illyés költő-pedagógus. Elsősorban tehát költő, mégpedig olyan, aki tudja, hogy kimondani az igazat — az még csak igazmondás, de megfogalmazni, formába önteni az igazat — az már művészet. Csak másodsorban pedagógus, annak viszont kétségkívül nem utolsó. Aki olyan metsző, éles dialektikával fölfegyverzetten boncolja a világ jelenségeit, mint ő, aki olyan tárgyilagosan, „tanárosan”, de ugyanakkor egyéniségét szabadjára engedve, a „tanári maszk” mögött emberi vonásait is fölfedve adja meg a továbbgondolkodásra ösztönző feleletet a fölvetett kérdésekre, mint ő, az csak maradjon pedagógus. Annak szánták a Múzsák is. Az imént idézett verssorok fölött a következő cím áll: A költő felel. Az illyési költészet lényegének én ezt a kiélezett kérdés-felelet játékot érzem. Lírájában a költő és a tárgy között meghitt beszélgetés vagy éppen indulatos vita folyik, de — a lovagiasság szabályai szerint. Mindkét fél egyenrangú, mindkettő szót kap. S mi van emögött? Az illyési költészet sajátos vonása: a tárgyilagos indulat. Fából vaskarika? Nem. Meghatározásunk csak látszólagos paradoxon; a líra logikája gyakorta igazolja, hogy a költészetben tézis és antitézis nem kizárja, hanem — szintézisre törekedve — átfogja egymást. Hagyomány és modernség, amelyről annyit beszélünk Illyés költészete kapcsán, véleményem szerint ebben a kettősségben olvad össze. A Nagy Szintézisben, amelyről a költő — Táncolok című versében — így vall: Szíved és elméd minél hűvösebb, lesz sistergésed annál hevesebb. Tárgyilagosság, tárgyiasság, személytelenség — kétségkívül nem egyenértékű, nem azonos fogalmak. Rokonságuk azonban szoros, egymásba átcsapva könnyen új minőséget hozhatnak létre. A tárgyilagosságnak — s puritánabb változatának, a tárgyiasságnak — és a személytelenségnek a fogalmát a XX. századi költészet dobta — nem először, hanem újra! — a köztudatba. Elég Mallarmé, Valéry és Eliot verseire hivatkoznunk, melyek „alig födnek föl valamit szerzőjük magánszemélyiségéből... S ez nem holmi eldologiasodás tünete. Sőt, dacolás azzal, a mélyebb mivoltunkért... Fölfogásom régóta, hogy a költőnek voltaképp nem is önmagához kell őszintének lennie; úgy értve, nem ahhoz, ami benne esetleges és csak személyes, hanem ahhoz, ami benne emberien törvényszerű, lét-mélységűén általános" — hirdeti az illyési ars
