Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - ILLYÉS GYULA ÉLETMŰVE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN (Tolvaj Bertalan: Dőlt bitorla, Rákos Péter: Illyés Gyula lírájáról, Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom, Tőzsér Árpád: Stósz, 1965. május, Emil Boleslav Lukáč: Találkozásaink, Zalabai Zsigmond: a tárgyilagos indulat költője, Fónod Zoltán: Hittel, hűséggel, Bodnár Gyula: Találkozások a költővel, Ozsvald Árpád: Illyés Gyula nyolcvanéves, Zs. Nagy Lajos: A legcáfolhatatlanabb beszéd)
Illyés Gyula életműve a csehszlovákiai magyar sajtóban Sehol egy folt. Nincs védelem. Semmi sem oly könyörtelen, mint a fehér — semmi sem oly megdöbbentő, mint a be nem írt papírlap vakítása, amely szinte a csontunkig átjár, fokozva, sokszorozva, tovább éltetve a versbeli indulatokat. Illyés Gyulára nem lehet nem odafigyelni. Verseiben — paradox módon — a pont, a verset lezáró utolsó tollvonás és az azt követő meszesgödör-vakítás a legbeszédesebb. A puszta papír, amit az olvasónak kell teleírnia a költő nélküli magányban rászakadó gondolatokkal, érzésekkel. Az Illyés-versek — tökéletes befejezettségük ellenére is! — a magyar költészet legkevésbé befejezett — tudatosan! — legkevésbé lezárt darabjai. Költőjük mintegy társszerzővé avat — legutóbbi, Befejezetlen versek című kötetének torzó-darabjait is a társszerzőség reményében adta — adhatta — az olvasók kezébe. Felhívással fordul felénk: gondoljuk végig együtt a végiggondolandó- kat. Mozgósít: töprengjünk és cselekedjünk együtt! A szándék nem véletlenszerű — nagyon is tudatos, nagyon is az illyési költészet természetrajzából következik. Számára a költészet — mint egy esszéjében-önvallomásában fejtegeti — „...tiszta cselekvés..." Vajon hogyan, milyen úton-módon lehet a költészet „cselekvés?” A válasz önként, az illyési költészet belső összefüggéseiből, öntörvényeiből adódik: az igazmondás, az igazat ábrázolás útján, amely — ha kell — lázit vagy éppen csendes töprengésre késztet, de mindenképpen: hat. „A költészetnek semmi köze a holdkórosok félrebeszéléseihez. A képzelgésekkel szemben akkor végzi a legszebb feladatot, ha szépen kitekeri a nyakukat. Ne a valóságot hazudjuk teli állítólagos költészettel, mint a szimbolisták tették, hanem a valóságból bontsuk ki a benne rejlő költészetet" — vallja a költő. Az igazság, az igazmondás nem csupán realizmusigény, valósághűség, hanem az Illyés-versek középpontja, s így legfontosabb esztétikai tényezője is. A valóság, amelyet olyan kérlelhetetlen pontossággal idéz elénk, költészetének nemcsak alanya, hanem tárgya: hatni akar rá, formálni, gyúrni, alakítani vágyik: a valóságot is — s ez a lehetetlen megkísértése —, és az azt tükröző emberi tudatot is: Dolgozom: küzdve alakítom nemcsak magamat, aminő még lehetek, akinek jövőjét az „ihlet óráin”gyanítom; formálom azt is, amivé ti válhattok, — azt mumkálom én ki: azt a lényt, ki még csak agyag bennetek s halvány akarat, akire vágytok, amikor sürgetve mondjátok:
