Irodalmi Szemle, 2002

2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - ILLYÉS GYULA ÉLETMŰVE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN (Tolvaj Bertalan: Dőlt bitorla, Rákos Péter: Illyés Gyula lírájáról, Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom, Tőzsér Árpád: Stósz, 1965. május, Emil Boleslav Lukáč: Találkozásaink, Zalabai Zsigmond: a tárgyilagos indulat költője, Fónod Zoltán: Hittel, hűséggel, Bodnár Gyula: Találkozások a költővel, Ozsvald Árpád: Illyés Gyula nyolcvanéves, Zs. Nagy Lajos: A legcáfolhatatlanabb beszéd)

Illyés Gyula életműve a csehszlovákiai magyar sajtóban

hozzá küldött versekre lelkes levélben válaszol, s Forbárhot a „legjobb öt élő magyar költő” közé sorolja. A két költő barátságáról lásd e sorok írójának a tanulmányát: Egy komplementáris barátságról, 1978 = T. Á., Szavak barlangjában, Pozsony, Madách Kiadó, 1980, 83-91.) Első találkozásukról csak annyit tudunk, amennyit Forbáth Imre egyik, 1949-es dedikációjából kiolvashatunk: „Illyés Gyulának, a nagy költőnek és aranyos embernek, kit végre, húsz egynéhány év ismeretség után, személyesen is megismerhettem és megállapíthattam, hogy barátok vagyunk és maradunk — szeretettel küldöm ezen utolsó verseimet. Osztrava 1949. március 15-én.” A dedikáció az 1942-ben, Londonban kiadott, Panasz és remény című Forbáth-kötetben szerepel, s az „utolsó verseimet” kitétele arra utal, hogy Forbáth 1942 után már nem írt több verset. A dedikáció adatai szerint a két költő közvetlen 1949. március 15-e előtt találkozhatott valahol, s a személyes megismerkedés után Forbáth „elküldte... verseit” barátjának. Ebben az időben Illyés a Válasz szerkesztője, Forbáth pedig morvaosztravai bányaorvos, nehéz elképzelni, hogy hol és milyen alkalomból találkozhattak)

Tőzsér Árpád eddig a zárójelig írta a fentieket a stószi fotó alá. Hozzátesszük, felhatalmazásával élve, amit Forbáth és Illyés két versének egybevetéséhez bevezetésként tanulmánykötetében olvashatunk (83-86.1.). A Tőzsér-kommen- tárt azonban elhagytuk (86-91.1.), hogy bárki elvégezhesse az összehasonlítást, s ha kézbe veszi Tőzsér Árpád könyvét, láthassa, ki-ki milyen eredményre jutott.

íme, tehát Tőzsér Árpád bevezetése a Forbáth- és az Illyés-vers értelmezéséhez.

„1929 elején Illyés Gyula lelkes levelet írt Forbáth Imrének s két évvel később elismerő méltatást a költő Favágók című kötetéről. A levélből idézek: »Nézd, ha máshoz nem is igen, de azt hiszem, versekhez értek valamelyest. Nos én átadom neked a koszorút s az örökös tagságot. Ha életedben egy sort sem írnál többet, amit te eddig csináltál, az feljogosít, hogy a legegyenesebben hordozd a fejedet. Hogy lehet, hogy neked még kérdés a tehetség? Hogy rázzalak meg? Nekem, ha öt magyar költőt kellett bárhol is említenem, az öt legelsőt, aki most él, te jutottál először eszembe. Mi a ménkű esett veled, hogy így elkomorodtál! Fütyülj az egész világra, testvér, olvasd a saját verseidet, és hortyogj derűs lélekkel: a lehető legnagyobb önbizalommal nézhetsz a jövendő elé. Summa summarum: ha valaki költőnek érezheti magát e lapos glóbuszon, te annak érezheted magad! Remélem, ez elég!«"

A levél kelte idején Illyés huszonhét éves, Forbáth harmincegy. Illyés nemrég jelentette meg első verskötetét, de máris az új magyar költőnemzedék egyik legismertebb tagja, Forbáth mögött két kiadott kötet van, de verseire Prágában, Pozsonyban s Pesten is csak néhány értő figyel. Prágában nyelve idegen, Pozsonyban anacionalizmusa ellenszenves, Pesten avantgardizmusa elriasztó. A háromszoros idegenség érzése Írathatta vele azt a borús hangú levelet, amelyre Illyés a fenti vigasztaló-lelkesítő szavakkal válaszolt.

De Illyés nem az a költő, aki könyörületből osztja a dicséreteket. Ha ő valakinek koszorút ígér, akkor azt valóban tehetségesnek, sőt, több mint