Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - ILLYÉS GYULA ÉLETMŰVE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN (Tolvaj Bertalan: Dőlt bitorla, Rákos Péter: Illyés Gyula lírájáról, Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom, Tőzsér Árpád: Stósz, 1965. május, Emil Boleslav Lukáč: Találkozásaink, Zalabai Zsigmond: a tárgyilagos indulat költője, Fónod Zoltán: Hittel, hűséggel, Bodnár Gyula: Találkozások a költővel, Ozsvald Árpád: Illyés Gyula nyolcvanéves, Zs. Nagy Lajos: A legcáfolhatatlanabb beszéd)
Illyés Gyula életműve a csehszlovákiai magyar sajtóban kritikája a 20-as és 30-as évek fordulóján — 1928—1933 között — született, tehát abban az időben, amikor irodalmunk a legsúlyosabb nehézségeken, botladozásokon már túljutott. Az értékelésre kiválasztott írók — Barta Lajos, Forbáth Imre, Egri Viktor, Mécs László, Morvay Gyula és Sáfáry László — az első irodalmi szakasz figyelemre méltó alakjai közé tartoznak. A hat kritika közül számunkra föltétlenül a Forbáthról írott a legizgalmasabb. Forbáthot a két világháború közti magyarországi kritika nem kényeztette el; Illyés írásán kívül csak Hevesy Ivánéról tudunk, amely szintén a Nyugatban látott napvilágot. Forbáth a haláláig büszkén és szeretettel emlegette Illyés méltatását és egy olyan levelét is, amelyben őt a kor 5 legjobb magyar költője közé sorolta. A levélben — melyet Csanda Sándor a Hidak sorsa című könyvében idéz — Illyés minősítése így hangzik: „Nekem, ha öt magyar költőt kellett bárhol is említenem, az öt legelsőt, aki most itt él, te jutottál először eszembe.” Illyés kritikájában is vannak hasonlóan elismerő és kiemelő gesztusok. A Favágók című kötetet — melyről a kritika szól — „a fiatal magyar líra egyik legfigyelemreméltóbb alkotásának” tartja, és Forbáthnak a korabeli költészet sablonjától markánsan elütő költői egyéniségét erőteljes vonásokkal és szépítés nélkül rajzolja meg: „Végre egy kemény költői temperamentum a maga nyers egyéniségével, darabos őszinteségével, emelkedéseivel és gyakoribb zuhanásaival; megragadó értékeivel és sereg hibájával, de amely hibákat is figyelemreméltóvá tesz az, hogy költő hibái, csak költő, az inspirációnak magát teljesen, tán könnyelműen átadó követhette el őket... Forbáth Imre nem ír szép verseket, szépeket vagy jókat abban az értelemben, ahogy azt a mai, mit tagadjuk, még mindig dekadens vagy legalábbis meghaladott esztétikai törvények szerint igazodó kor értelmezi. De az örök érvényű költészet szempontjából sem. Darabosak ezek a versek, formátlanok, gyakran kérkedően modorosak, szerkezetlenek... Nincs hazája ennek a költészetnek, nem tartozik semmi közösségbe, annyira egocentrikus, hogy magában sem fér meg: a költő bizalmatlan mindennel szemben, saját érzéseivel szemben is, önmagát emészti. — De éppen ez a korlátlanság teszi lehetővé, hogy megismerjük benne az igazi költőt. A pongyolaság közvetlenséggé válik, a szerkezetlenség, a szabad asszociációk sora eleven lelket leplez le. Szándékos faragatlanságát, amely nemegyszer az ízléstelenség határáig kemény, állásfoglalásnak, feleletnek vehetjük a mai kor hangzavarára. Fantáziája szabad csapongásában gyorsan lezárja azokat a helyeket, ahol a kor sok fonáksága a legriasztóbban kiütközik; helyenként, úgy látszik, mintha még ezeken is túl akarna szállni a szürrealizmus önkényes birodalmába, de az utolsó pillanatban mindig visszafordul a valósághoz... Tekintete alatt a valóságról lefoszlik minden vigasztaló fátyol, hiedelem: kegyetlenül puszta és érdes világban áll az imaginációk szférájából visszatért költő. S ahogy egykor álmait követte, oly fanatikusan figyeli most mindazt, ami körülveszi. Objektivitása megdöbbentő. A valóságnak adja át magát minden fenntartás nélkül, a rendszertelen világ jelenségeire reagálva hű képet ad a mai világról — Forbáth Imre aktuális költő a szó nemes értelmében. Első gondja nem a szépség, hanem az őszinteség. Rendesen a csendes, halk szavú költőkre használjuk azt a kifejezést, hogy »érezzük a szívüket«. A
