Irodalmi Szemle, 2002

2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - ILLYÉS GYULA ÉLETMŰVE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN (Tolvaj Bertalan: Dőlt bitorla, Rákos Péter: Illyés Gyula lírájáról, Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom, Tőzsér Árpád: Stósz, 1965. május, Emil Boleslav Lukáč: Találkozásaink, Zalabai Zsigmond: a tárgyilagos indulat költője, Fónod Zoltán: Hittel, hűséggel, Bodnár Gyula: Találkozások a költővel, Ozsvald Árpád: Illyés Gyula nyolcvanéves, Zs. Nagy Lajos: A legcáfolhatatlanabb beszéd)

Illyés Gyula életműve a csehszlovákiai magyar sajtóban

tudata elvitatott tőle. Még Ebéd a kastélyban című, nemrégen írt művecskéjé- nek is a nagy történeti fordulat feletti álmélkodás adja meg az alaptónusát.

Ez volt hát Illyés költészetének első ihletője: a nép. Már pályája kezdetén megvillannak későbbi nagy témái: Dózsa és Petőfi neve, szülőföldje szép negyvennyolcas mementója: Ozora, s legújabb kötetei is telis-tele vannak a nép jelképeivel, amilyen a várandós asszonyka, akivel együtt utazik a vonaton, vagy a fenyő, amely gyökereivel csendesen és észrevétlenül, de annál kitartóbban szívja el a nedvet a medence betonfalából. A Nem menekülhetsz című vers, melyet pályája delelőjén írt, egyszer s mindenkorra megfogalmazta a költő viszonyát a néphez és a történelemhez. Újabb adalék a líra dialektikájához, hogy ugyanabban az esztendőben — 1936-ban — írta meg Avar című versét is, mely látszólag az előbbivel felesel: Nehéz sarába bár a földnek /Áruló gyökerek lekötnek, / Tanuld el életed csúcsán / Vad pátoszát a szál fenyőknek. De éppen ez a hallatlan belső feszültség bizonyítja, hogy ez a fenyő nem magának nőtt. Az Illyést ért későbbi bírálatok — például az 1949-ben írt Két kéz című hosszabb költeményének állítólagos elvontságát felrovó — mind igazságtalanok voltak: Illyés mint a nép szószólója mindig makulátlanul következetes volt.

Nem, Illyés nem tudott és nem akart menekülni. De az út, melyet pusztai gyermekkora óta megtett, szinte felmérhetetlen. A tizenhét éves rácegresi fiú 1919-ben mint vöröskatona menekül a fehérterror bosszúja elől Bécsen és Berlinen keresztül Párizsba. Talán nincs is szó annak kifejezésére, mi mindent jelentett számára Párizs. Hunok Párizsban című önéletrajzi regénye ízelítőt ad az élmény tarkaságából és mélységéből. Először is — mint minden magyarra, aki a hazai sötétség fájó emlékeitől űzötten futott ki Párizsba — Illyésre is jótékony, serkentő kontrasztként hatott. Új, más, mélyebb, a távolságtól és honvágytól is szított hazafiságra tanította. De ifjonti csatákra, nagyszerű forradalmi eszményekről való álmodozásra is teret adott Párizs: itt került kapcsolatba a mozgalommal, szocialista munkásokkal és diákokkal, ismeretek és lelkes érzések bőven buzgó forrásával — sok mindennel, ami tartósan tulajdonává vált, és sok olyasmivel is, amire a költő lehiggadtabb korában már bölcs és elnéző mosollyal tekint, de egy csepp sajnálkozással is: akárhogyan is, mégiscsak kezdet volt az, „világkezdeti ragyogás”, lélegzetvétel egy nagy felszárnyaláshoz. Párizsban Illyés fejest ugrott az irodalmi életbe, a szürrealizmus és temérdek más modern irányzat „tavaszi zsongásába”, tiszteleg Cocteau- nál, fordítja Aragont és Eliard-t. Ösztönös hajlama a klasszikus kiegyensúlyozottságra távol tartotta minden szélsőséges kicsapongástól, de teljesen elmerült az atmoszférában. Bámulatos fogékonysággal szívta magába a francia metropolis szellemét, kultúráját. Őstehetségből az egyik legműveltebb magyar költővé lett. Már itt kialakulóban van későbbi irodalomtörténeti helye: népiség és intellektualitás páratlan harmóniája, ami a két háború közötti magyar irodalmi élet fogalmai szerint nagyjából annyit jelentett, hogy egyforma joggal sorolhatták a Nyugat „esztéta” elitjéhez és a harcos társadalmi programmal fellépő népi írókhoz. Nem, nem kétféle anyagból gyúrták: csak kivételesen gazdagból. S a történelem már jó néhányszor megtanított rá,