Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL (Füst Milán levele Gellért Oszkárhoz, Németh László: Illyés Gyula: Nehéz föld, József Attila: Illyés Gyulának, Babits Mihály: Illyés Gyula versben és prózában, Nemeskürty István: Petőfi unokája, Fábry Zoltán: Levél, Palotai Erzsi: Illyés körül, Schöpflin Aladár: Illyés Gyula, a költő, Keresztury Dezső: Köszöntő, Vas István: Illyés versei elé, Szabó Magda: Illyés megtörtént velem, Weöres Sándor: Illyés Gyula ravatalára)
KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL alkotóról beszél, de hát abban az iskolakombinátban, ahol nevelődtem, a neveléshez tartozott, hogy kérdésekkel nem terheli az ember a testület tagjait. Ha az osztályfőnökünk a Puszták népéről akar beszélni, méghozzá külön, tegye. Sok újat aligha közölhet, pusztaügyben specialistának érezte magát minden dóczista. Hallgattunk tehát, a tanár úr meg felolvasott, kis téglalap alakú óravázlatokat tartott mindig, úgy beszélt, cserélgette a lapocskáit, mint az előadóművészek a mikrofon előtt, ha egynek-egynek a végére ér. A mi iskolánk abszolút, már-már nyomasztó némaságot követelt tőlünk oktatás idején, megszoktuk aktíve is, passzíve is a csendet. Az első néhány felolvasott mondat után arra lettem figyelmes, hogy a megszokott csend egyre mélyül, aztán egyszer csak akkora lesz, mint egy kráter, s minket magába szív valami ismeretlen mélység. Mert Illyés pusztája fölé váratlan és ismeretlen ég kerekedett, a szabvány flóra, fauna, a szokásos kelléktár hirtelen lesöprődött a horizontról, s maradt helyette a pusztán élő emberek települési helye, létformája, maga az ember, aki ott születik, s méghozzá nem a birtokos, hanem a birtokosnak dolgozó optikájával elemzi önmagát, környezetét. Régi, húsvét- ábrázoló festményeken az ég kárpitja hasad meg úgy, ahogy konvencióink vásznát hirtelen eltépte a szöveg keltette vihar, ott, a tanteremben, otthonos padomban, egy szabályosnak ígérkező magyaróra keretében Illyés megtörtént az életemben, mint egy lávakitörés, mint egy nekem személy szerint új utat tisztító hurrikán. Péterffy tanár úr nagy pedagógus volt és jó előadó, ahogy egyre csak mélyült az immár nem ránk parancsolt, de a műre válaszoló csendesség, ránk-ránk pillantott a szöveg fölött. Tudta, mi játszódik le most a padokban, s engedte, hadd merüljön alá a kő, amit fiatal szíveink tavába dobott. Mint a mennydörgés, nagyon távolról már jelzett a jövendő. De ki tudta ezt akkor még? Az egyetlen, amivel azonnal tisztában voltam, valami boldog riadalom érzékelése volt, ha a mai eszemmel és pszichológiai ismereteimmel próbálom meghatározni, azt hiszem, azt kellene mondanom: hirtelen elfogott a felelősség. Először néztem túl életemben a kertünk kerítésén, s gondoltam arra, mi lesz — legyen majd —, ha ez itt mind igaz. Mi lesz egyszer, valamikor, ha már igazi felnőtt leszek, nem is imádott apámmal, anyámmal, akár velem is, hanem azzal a fogalommal: Magyarország? Illyés megtörtént velem azon az órán, el se hagyott azóta sem, pedig hol van már Péterffy tanár úr finom keze, a Válaszból kigépelt soraival? * Illyés megtörtént velem, s ez így igaz. Egyetemista koromban iszonyú leckére fogott: „Nem a békét keresem itt sem, nem a lágy vizet, de az örvényt, a zavart mindig, nem a törvényt, nem lelt meg engem még az Isten. S ha a csönd hívott, ha az álom, mit e föld föld korától alszik, legyek lidérc; kísértő arc itt, legalább álmában kiáltson.” Az egyetemről jövet a villamosmegállóhoz mindig az erdőn átvágva mentem, kívántam a mozgást, s ahogy lépkedtem az ismerős ösvényen, csak jöttek-jöttek velem a sorai. Mindennek az ellenkezőjét mondta, amit egy fiatal lány kívánt vagy gondolt az akkori eszével, csendesen hullámzó délszaki tengert szerettem volna látni, és békét, békét, rendet, akkor már volt fogalmam róla, mi közeledik a határaink felé, az Anschluss utáni Bécs, ahol a nyaraimat töltöttem, nem volt rossz
