Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL (Füst Milán levele Gellért Oszkárhoz, Németh László: Illyés Gyula: Nehéz föld, József Attila: Illyés Gyulának, Babits Mihály: Illyés Gyula versben és prózában, Nemeskürty István: Petőfi unokája, Fábry Zoltán: Levél, Palotai Erzsi: Illyés körül, Schöpflin Aladár: Illyés Gyula, a költő, Keresztury Dezső: Köszöntő, Vas István: Illyés versei elé, Szabó Magda: Illyés megtörtént velem, Weöres Sándor: Illyés Gyula ravatalára)
KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL a füvet, ha kigyúlsz rád figyel, összebújik, Bízvást száll a derék Kháron vizére, porától sarjad az ifjú vetés, lángjain éled a láng. (Magyar Rádió, 1972. nov. 2.) VAS ISTVÁN Illyés versei elé Kezdjem azzal, hogy a köztünk élő klasszikusnak verseit fogják hallani? Közhely. De kikerülhetetlen. Vannak Illyésről Illyéssel kapcsolatban más közhelyeink is. És ezek is igazak, ezek is egyeznek a valósággal. A népi, a nemzeti, az elkötelezett költő formulája például. Mert hiszen persze hogy a nép költője — vagy használjam inkább ezúttal is Bartók szavát, a pontosabbra szűkített szót —, a parasztság költője akart lenni, és lett a nemzet költője, akinek szobra méltán áll abban a panteonban, ahol nemzeti költészetünk nagyjai láthatók, többnyire ugyancsak profilból, mert nem minden arcvonásukkal. Csakhogy én nem ezzel a profillal ismerkedtem kamaszkoromban, amikor Illyésért lelkesedni kezdtem, és nem ez a magasztos szobor izgatja majd félszázad óta mindig megújuló érdeklődésemet. Énelőttem a magyar avantgárd rövid ragyogású folyóiratából, a Dokumentumból szikráztak föl az első Illyés-versek, amiket Párizsból hozott haza, ilyen sorokkal: „a köd hajában a füst hajában / cerebrális ködök gyors bokrai között / mily vidékre veri vitorlád még a szél” De azt a sort, amellyel avantgardista pályakezdésétől búcsúzott — „zokogó gépfegyverek gyors ütemére fogom a bosszú sűrű dalát dalolni tinektek” —, azt már idehaza írta... Szánalmas és fölösleges vállalkozás volna, ha most megpróbálnám egy-két mondatba sűríteni a Nehéz föld pillanatának lényegét, a magyar költészetnek azt a gyönyörű és tragikusan fölemelő pillanatát, amikor a magyar szürrealizmus Párizsból hazaszálló tündökölni hivatott csillagát megfogta magának a magyar föld, a magyar nyomorúság — mindezt szebben, pontosabban, hitelesebben mondja el Illyés prózája. Ha van értelme az „elkötelezettség” szónak, senki ezt az értelmet olyan személyes igazsággal nem telítette, olyan tudatos választással, annyi sugárzó lehetőségről lemondva nem kötelezte el magát, mint Illyés. Senki? Ne legyünk ilyen kizárólagosak. Hát Vörösmarty? Micsoda fényes lehetőségek közül szűkítette szándékát oda, hogy „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. Ha azt kivittük a mély süllyedésből...” így valahogy kötelezte el magát Illyés is. Mindez szinte közismert közhely, ugyancsak. Talán csak arra nem gondolunk, hogy az is jelent valamit, amivel Vörösmarty a nemzet fölemelésének gondolatát végzi: „Ez jó mulatság, férfimunka volt!” Hogy az ilyen elkötelezettség nem csupán komor nekigyürkőzés, de mulatság is lehet. Hát még Illyésnél, aki a költészet francia farsangjának foszlányaival a fülében, a dadaizmus bolondozásainak kellős közepéből talált vissza a valóságba, a hazai húszas évek
