Irodalmi Szemle, 2002

2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL (Füst Milán levele Gellért Oszkárhoz, Németh László: Illyés Gyula: Nehéz föld, József Attila: Illyés Gyulának, Babits Mihály: Illyés Gyula versben és prózában, Nemeskürty István: Petőfi unokája, Fábry Zoltán: Levél, Palotai Erzsi: Illyés körül, Schöpflin Aladár: Illyés Gyula, a költő, Keresztury Dezső: Köszöntő, Vas István: Illyés versei elé, Szabó Magda: Illyés megtörtént velem, Weöres Sándor: Illyés Gyula ravatalára)

KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL

költőt, akinek emellett még szerencsés sors is jutott osztályrészül. Mert hiszen hányan nézhetnek körül a feléjük forduló népen úgy, mint ő, olyan életművet tárva elébe, amely teljessé érhetett, nőhetett? Illyés eljuthatott oda, ahova készült. Hátrapillantva is előrehaladt mindig az úton, amelyet választott Mint a mesék csodálatos királyfiait, őt is csak erősítették a rámért csapások, társat is olyat adott neki a végzet, aki a miszlikbe vágott hőst újra egyberakta, s meghintve az élet vizével feltámasztotta. Hányan élték meg az ő korát ily töretlen erővel, munkakészséggel az övéhez hasonló körülmények között? Ha szemérmes emberként némi zavarral úszik is a felé hömpölygő üdvözlések áradatában, boldog lehet, de legalább elégedett. Szívből kívánom, hogy mindkettő legyen.

— Jelentős költőknek mindig van valami nagy mániájuk. Ez adja meg életművük egységét. Amikor Illyés hazajött Párizsból, hogy felfedezze, felmutassa a magyar világ elkendőzött mély fekélyeit, nem úgy vizsgálódott, mint nagy francia mesterei, akik kényelmes otthonaikba visszatérve írták meg egzotikus útjaik visszatekintő naplóit. Hazajött, hogy itthon az infámis világban emeljen szót, s olyat, amelyre a nagyvilág széljárásában készült fel. „Egy költő szól itten népének nevében,” kiáltotta a felismert hivatás lelkesültségében, aztán „nem menekülhetsz”, vállalta riadt bátorsággal a feladatot, hogy nemsokára küldetése biztos tudatában mondhassa: „Állok csak, s mutatok, egyre emelkedem”, s átadhassa magát névtelen útraindítóinak, „óvni magam nem az én ügyem már.” Ezt a biztos céltudatot, tervező okosságot, mérhetetlen szorgalmat tiszteltem-csodáltam benne mindig, úgy éreztem, azért tud ily elszánt szívóssággal pályát, művet építeni, mert pályáját nem egyedül a maga dicsőségére építi. Tágabb értelemben földik vagyunk, dunántúliak, valaha régen Deákot a Dunántúl képviselőjeként neveztem a józanság lángelméjének. Ma már tudom, a pátria más is, több is, ellentmondásosabb is ennél. Illyés is arra tanított meg, hogy a teljesebb hazai szellem, az okosság zablájába fogott szenvedélyé. Ő is akkor hágott pályájának legmagasabb ormaira, amikor e két erő egymást erősítve került benne teremtő, arányos egyensúlyba. Arany maga a nép, úgy emlékszem, ezt Illyés írta ifjúkorában. Azóta nyilván ő is tudja, egyetlen költő, legyen bár mégoly kivételes lángelme is, nem lehet maga a nép. Több is annál, mert hiszen újra formálja, kevesebb is, mivel csupán egy-egy rétegéről, területéről szólhat. Illyés sem maga a nép. Egyike a nép szolgálatát vállaló valóságos magyar értelmiségi embereknek, eszmény számára a nép, amely életének, munkájának, ha úgy tetszik, szerepének végső értelmét megadja. Ez ereje és gyengesége, nagysága és esendősége, boldogító fénye és szédítő árnyéka. Nem szeretném e tiszteletadást a szokásos éljenző jókívánságokkal befejezni. Illyés sem szereti a tósztozást. De hadd éljek az ősi iskolai szabállyal, amely szerint a szépnek szánt dolgozat végét illik verssel elcsattantam. Elmondom hát az alkalmi disztihonokat:

Ősz van, messzire nyúlnak az árnyak, ölükben az éj, nő, s egybevegyül tó, part, réti fű, erdei tölgy.

Volna, lehetne mit elvégeznünk még e hazában, ahol nem a tölgy élt túl századokat, de a fű. Tölgy magasodj, bár mind ritkább körülötted az erdő, védd