Irodalmi Szemle, 2002

2002/1-2 - A HETVENÉVES OZSVALD ÁRPÁD KÖSZÖNTÉSE - Erdélyi Erzsébet-Nobel Iván: A szonettkoszorútól a vizuális költészetig a határon túli magyar irodalomban (esszé)

A szonettkoszorútól a vizuális költészetig a határon túli magyar irodalomban

Sorjáznak előttünk a fogalmak: maradiság, konzervativizmus, hagyomány, újítás, modernség, avantgárd. Mióta a művészeteket kanonizálták a művészettörténetek, ezek a fogalmak sokszor párhuzamosan futnak egymás mellett, máskor pedig konfliktushelyzetekben feszülnek egymás ellen. És különösen így van ez a határon túli magyar irodalomban, ahol ezek a kifejezések újabb és újabb árnyalatokat kapnak. Anélkül, hogy veszítenének eredeti tartalmukból, bővülnek a művészeti-esztétikai vagy művészetpolitikai kérdéseken túli fogalmakkal is: szociális, sőt politikai jelentőséget kapnak. A kisebbségi helyzetben élő magyar irodalomban a hagyomány és a hagyományőrzés a megmaradás, a megkapaszkodás eszköze (is) lett, az emigráció irodalmában pedig a nosztalgia egyik megnyilvánulása, kifejeződése. Vajay Szabolcs Svájcban élő prózaíró és történészprofesszor szavaival: „a diaszpóra meg kívánná tartani, amit elhagyott, amit elveszített, a kisebbség meg akarná védeni, ami az övé, amihez jussot formál... A kisebbségi író témája: kik vagyunk, az emigráns íróé pedig: kik voltunk.” (Forrás; 33■ évf 6. szám) így lesz a hagyomány, a hagyományőrzés ars poeticája magatartásformává.

Az újítás sem csak irodalompolitikai kérdés. A kisebbségi írók megújító, faltörő szándéka sem csupán az irodalompolitika súlyos köveiből emelt fala ellen irányul, hanem határozott politikai lázadás is. Erre számtalan példát találhatunk az erdélyi magyar irodalomban is, ahol a költők avantgárd szerepe visszakapta első jelentését: valóban élcsapatot alkottak, különösen a XX. század 70-es, 80-as éveiben, és ez természetesen nem csak irodai 171 i csoportosulás volt. Talán egyik jellegzetes példája ennek az átlényegülésnek Markó Béla költészete, de más neveket is említhetnénk. Természetesen a két dolog, a hagyomány és újítás nem zárja ki, nem semmisíti meg egymást: békésen vagy kevésbé békésen élhetnek egymás mellett is. Megint csak erdélyi példa: a kolozsvári Helikon című folyóirat, amely az 1946-tól megjelenő Utunk utóda, a nagy múltú hagyományok egyik legfontosabb folytatója (szerkesztői, a ma már klasszikusoknak számító „nagy öregek”: Szilágyi István, Lászlóffy Aladár, Sigmond István, Király László, Mózes Attila, K. Jakab Antal), helyet adott és otthont a legfiatalabb avantgárd nemzedéknek, amelynek külön rovata van a lapban Serény Múmia címmel. Erről az érdekes és ma még meglehetősen ritka szimbiózisról mondta a lap főszerkesztője, Szilágyi István: „A klasszicizáló Helikon lapnévnek, a hagyományokat is felvállaló iránynak már a belőtt lapcím — Serény Múmia — is fügét akar mutatni. Sebaj, mutasson, hiszen ma

Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván