Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL (Füst Milán levele Gellért Oszkárhoz, Németh László: Illyés Gyula: Nehéz föld, József Attila: Illyés Gyulának, Babits Mihály: Illyés Gyula versben és prózában, Nemeskürty István: Petőfi unokája, Fábry Zoltán: Levél, Palotai Erzsi: Illyés körül, Schöpflin Aladár: Illyés Gyula, a költő, Keresztury Dezső: Köszöntő, Vas István: Illyés versei elé, Szabó Magda: Illyés megtörtént velem, Weöres Sándor: Illyés Gyula ravatalára)
KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL szemeket / ó, ez a szegénység!” vagy „Föl-föl a dallal, a dallal, a dallal! / a tenger árad a borban úszó vén asztalon.” Néha mintha horatiusi intonálást hallanánk: „Látod, hogy gőzölög vén Mecsekünk már / Habokban csapódik lábához az őszi/ Köd árja!” stb. A Három öreg első szakasza még rímtelen, de a másodikban és harmadikban belecsendülnek az ő rímelését mindvégig jellemző asszonáncok, s ettől fogva egyre gyakoribb, majd általános lesz a rímes vers, a sok szabadsággal használt jambus, a magyar ritmusos forma. Ez utóbbi később mind sűrűbb lesz, s amit már Ady megkezdett, ő végleg kiszabadítja a magyar ritmusú lírai verset az addig kötelező naivitásból, olyan mondanivalókhoz, képekhez hajlítja, melyeket elképzelhetetlennek hitt volna régi költő. Különösen szereti használni a magyar Sándor-verset, egészben vagy felébe tördelten, végleg megtisztítva mindennemű rigmusszerűségtől és népieskedéstől. Érdekesen használ minden népköltészeti mellékhang nélkül népdali formát is. Az ő verstechnikájának nagy jelentősége lehet a magyar versre: nagy lépéssel viszi közelebb a magyar ritmusú verset a magas költői kifejezés szférájához. * Illyésről többször hallottam vitát írótársak közt: mi benne az értékesebb, a versköltő vagy a prózaíró. Ártatlan társasjáték ez. A prózai írás nála szorosan összekapcsolódik a verssel. A népével érzett benső együttérzés diktálta éppúgy verseit, mint a Puszták népéi, forradalmi tüzű szabadságvágya nemcsak verseiben kap hangot, hanem Petőfi-könyvében is, a magyarság sorsáról tűnődő keserű verseit okolják meg a Magyarok fejtegetései. Prózájánál gyökeresebb, tömörebb, ösztönösebb és tisztább magyar prózát ír-e ma valaki? De az időt legjobban mégis versei fogják állni. (Nyugat, 1940.) KERESZTURY DEZSŐ Köszöntő — Legnagyobb az élő magyar költők között. Az elismerésnek ezt a kifejezését én is baráti hűséggel nyújtom át Illyés Gyulának 70. születése napján. Hogy közhelyszerű a kifejezés, semmit se változtat igazságán. Nem restellem hát megismételni. Inkább az idéz köszöntő arcomra némi zavarodott mosolyt, hogy Illyés Gyulával sohasem a kimondott dicséret, hanem inkább az őszinte bírálat szavával szoktuk egymást megbecsülni. A közhelyek emellett gyakran félelmes mélységeket rejtenek magukban. Végiggondolom: a legnagyobb élő magyar költő. És elrémülök. Milyen ősök hordozták iszonyú teherként e legmagasabb rangot, amelyet egy nép költőjének adhat? Félelmes hivatal valóban elsőnek lenni az élő költők között Magyarországon, ahol nemcsak a nyelv, a nemzeti jellem formálását várták el századokon át a költőktől, hanem azt is, hogy ők vívják ki az elnyomott nép szabadságát. De milyen illetéktelen és helyén nem való aggodalom ez, miféle árnyék azon a fényes napon, amelyen egy nemzet ünnepli legnagyobb élő költőjét? Azt a
